Bár Az utolsó skót királyban és a Kemény zsarukban nem ezt az arcát mutatta, Forest Whitaker egy igazi, szeretetteljes maci, aki csak jót akar a világnak, a boldogságot hirdeti, a biztos egzisztenciát, stabilitást, lelki egyensúlyt és további áldott dolgokat közvetít. Legalábbis a videoklipjei alapján.
Cheri Pepsii Riley száma amúgy is nélkülöz minden különösebb mélységet, de azt a jószándékú naivitást, amit Whitaker forgatott hozzá, már nem lehet ép ésszel elviselni. Azon kívül, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek R&B klipjeinek közhelyeit lődözi sorban (függönyök, lassított felvétel, színezés a fekete-fehérben), folyamatosan beszúr olyan snitteket, amik elvileg a címbeli gyerek nézőpontjából készülhettek, de ettől csak olyan a hatásuk, mintha az énekesnő a Gonosz halottak szellemével játszana otthon.
A giccs műfaja tizenkét év alatt semmit sem változott, a Jagged Edge klipjét Whitaker a szeptember 11-i támadásokban elhunyt áldozatoknak és azok családjának ajánlja, de bármikor, bármiről szólhatna. Egy tengerészgyalogos (Barry Pepper) érkezik haza a családjához, eltölt egy napot a feleségével és gyerekével, a kocsiban lassított életképeket lát az utcáról, vesz a lányának egy nagy plüssmacit, megünnepli egy darab cupcake-kel a szülinapját, majd elindul vissza a seregbe. Tudom, hogy Amerikában az érzelmek és indulatok 2001-ben áttörtek minden gátat, de egy nemzeti tragédia ennél a középszerű szalongiccsnél többet érdemel.