Egyetleneim - magyar, 2005. Rendezte: Nemes Gyula. Írta:  Beregi Tamás, Garaczi László, Nemes Gyula. Kép: Dobóczi Balázs. Zene: DJ Palotai, Kispál és a Borz, Quimby, NEO.  Szereplők: Kovács Krisztián, Tóth Orsolya, Sztankay István, Kenyeres Bálint. 78 perc.
Vetítik: Filmmúzeum - 21:00

Csajozni muszáj, avagy vizuális lábjegyzetek a nagyvárosi randi-triphez Nemes Gyula első nagyjátékfilmjében.

A kamera (és a néző) a föld felé zuhan, de a vastag gumikötél megóvja a becsapódástól. Nemes Gyula első nagyjátékfilmjének bungee-hasonlata úgy írja le az urbánus létezést, mintha az egy túlélhető halálugrás lenne: a lakos leveti magát a sűrű mélybe, de nem esik baja, mert a nagyvárosi fizika a kellő egzisztenciával és intelligenciával bíró embert megóvja a megsemmisüléstől.

Az Egyetleneim izgő-mozgó, az igaz szerelmet – vagy legalábbis középtávú kapcsolatot – kutató főszereplője úgy látja a világot, mint a Sziget Fesztiválra érkező egyszeri szakközépiskolás: szeretne minél többet markolni a földrésznyi lehetőségből, gondolatai osztódni kezdenek, és a rendszer, mely azelőtt élhetővé és érthetővé tette számára a világot, apró szilánkokra törik – majd a vágyak és élmények furcsa, kaleidoszkóp-szerű alakzatba rendeződnek. Ettől a ponttól kezdve hősünk életében nincsen kitüntetett esemény, a sűrű snittek a nagy egész felbontásai csupán, a figura (és vélhetőleg az író, rendező) lelkiállapotának kivetülései. Nemes filmjében egy fagyinyalás legalább olyan lényeges mozzanat, mint egy gyomronrúgás vagy egy őszinte, szerelmes mondat. Beregi Tamás azonos – a film rendezőjétől kölcsönvett – című regényével ellentétben itt nincsenek összegző gondolatok vagy képsorok, a cselekmény résztvevői nem lesznek okosabbak a történet végére, mert a főszereplő Kovács Krisztián helyenként megformálatlan figurája nem egy szellemi folyamaton megy keresztül, hanem egy állapot rabja – így a film fejezetek helyett vizuális lábjegyzetek sorozata. Az Egyetleneim műfaji besorolását tekintve lehetne akár intellektuális burleszk is, hiszen főhőse Woody Allen és Tahi Tóth László leszármazottjaként egyik neurotikus gondolatpárbajból vetődik át a másikba, elképzelt és valós randevúi egyszerre jelentenek szellemi és fizikai kihívást számára, vihogó iskoláslányok és kőpakoló öreg nénik kergetik őt helyzetből helyzetbe.

Nemes munkája nem a sok ezer snitt miatt lehet a leggyorsabb magyar film, hanem amiatt a sebesség miatt, amit a főhős gondolatai diktálnak. A gondolatritmusra vágott képek sajátos tripet eredményeznek, a rendezői szándék szerinti radikális városi kísérőzene csak erősíti ezt az élményt, és még a szerelem sem hoz nyugalmat, jobbára a Tóth Orsi skatulyából előhúzva. A fiú hiába talál rá a koraérett, felvágott nyelvű szőke lányra (Tóth Orsi), a nyugodt, elégedett perceket elhessegeti a lány lényéből fakadó disszonancia: esetlen és szép, csalódott és szerelmes, kurva és szűz. Nem csoda hát, hogy egy részeges földalatti ámokfutás után egy túl bölcs taxis (Sztankay István) megnyugtató szavai nagyobb hatást gyakorolnak hősünkre, mint a lány egész kapcsolatuk alatt. A film során felvonultatott számtalan vicces-esetlen udvarlás alanyai a képzelet szintjén tökéletesek voltak, csak a megszerzésük bizonyult lehetetlennek, az elveszett szőke ezzel szemben megszerezhető volt, de a megtartásához már nem volt elég a képzelőerő. Történetünk hőse abba a hibába esett, melyet a rendező sem tudott elkerülni: képtelen volt kitörni kísérleti csajozós (film)nyelvéből, az udvarlás izgalmas fázisából nem jutott át a megtartás állapotáig – csupán egyetlen józan, nyugodt pillanatot szerzett önmagának (és nézőinek).

Tény, hogy a fiatal magyar nézők többsége nem józanodni jár a moziba, hanem átélni, részesévé válni, megérteni. Nemes Gyula filmje ezeknek a követelményeknek maradéktalanul megfelel, és feltehetőleg a későbbiekben is meg fog felelni. Az Egyetleneim ugyanis nem a Sziget-generáció filmje, és nem is a szalmalángéletű szórakozóhelyek filmes térképe, hanem segédkönyv a nagyvárosi túléléshez vagy legalábbis a túlélés igényének megértéséhez. Nemes úgy tekint vissza dorbézolós, sikeres-sikertelen ifjú éveire, hogy az emlékezés pillanatában rögtön úrrá lesz rajta a régi részegség, és megint átéli a túlélteket. Filmjével nem oktat, nem is csupán szórakoztat, de mesél: ilyen voltam, végigcsináltam, nem bántam meg. Túléltem, mert a maga módján mindenkinek át kell vészelnie a pillanatnyi zavar, a megismerés perceit, óráit. Lehet, hogy mást zavarba ejt, neadjisten elriaszt az, ahogyan az Egyetleneim világa működik, ám ha valaki ilyen különös formába képes önteni gondolatait, az kiérdemli kíváncsiságunkat.

Csillag Márton