COCO CHANEL ÉS IGOR STRAVINSKY - Egy titkos szerelem története – A tavaly júliusban bemutatott, Audrey Tautou főszereplésével készült Coco Chanel után egy újabb film a legendás divattervező életéről, ezúttal a Dobermann-nal elhíresült Jan Kounen rendezésében. (Kritika a Filmvilág februári számában.)

AZ IFJÚ VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ – Téma a címben. Rendező: Jean-Marc Vallée (C.R.A.Z.Y.), címszereplő: Emily Blunt, író: a Gosford Parkért a legjobb forgatókönyvíró kategóriában Oscarral díjazott Julian Fellowes. (A filmről, illetve a felnőtté válást tárgyaló királynőportrékról a Filmvilág márciusi számában olvasható egy elemzés.)

ALICE CSODAORSZÁGBAN – Tim Burton is feldolgozta Lewis Carroll klasszikusát, pontosabban folytatást készített: a 19 éves Alice visszatér Csodaországba, hogy segítsen Kalaposéknak megküzdeni a Vörös Királynővel. Burton természetesen ezúttal is gyermekei anyjával (Helena Bonham Carter) és fétisszínészével, Johnny Depp-pel dolgozott, viszont most használt először zöld hátteret. Ez az első 3D-s produkciója, bár hagyományos kamerákkal dolgoztak, a plusz egy dimenziót csak utólag adták hozzá a filmhez.

A Filmvilág kritikusa szerint: "Híven a Disney kétségbeesett stratégiájához, ami a hőskor elveivel leszámolva immár bő évtizede ontja magából a sikersztorik élőszereplős remakejeit, folytatásait, spin-offjait, Burton Alice-filmje sem szerzői továbbgondolása az alapműnek (lásd a Tükörálarc vagy a Švankmajer-féle Valami Alice példáját), netán merész műfaji rekontextualizálása (mint az 1976-os pornómusical vagy a Resident Evil akcióhorrorja), noha a rendezőtől bármelyik kitelne – inkább csak erőltetett folytatása." (Varró Attila kritikája az áprilisi Filmvilágban lesz olvasható.)

Alice in Wonderland – amerikai, 2010. Rendezte: Tim Burton. Írta: Lewis Carroll könyve nyomán Linda Woolverton. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Mia Wasikowska, Johnny Depp, Helena Bonham Carter, Anne Hathaway. Forgalmazó: Forum Hungary. Szinkronizált. 108 perc

VIHARSZIGET – A titokzatos folyó és a Hideg nyomon után újabb Dennis Lehane regény kapott hollywodi adaptációt. (Az íróról és művei feldolgozásairól a márciusi Filmvilágban olvasható egy portré.) Martin Scorsese kedvenc színészével, Leonardo DiCaprióval forgatta le a filmet, amely anyagilag már most a legsikeresebb közös munkájuknak számít.

A blog kritikusának véleménye:  Martin Scorsese alatt jóideje rezeg a léc, az élő rendezőlegenda sorra gyártja az igényesen kivitelezett, ám gyakorta fejvakarást okozó munkáit. Ezek persze leginkább az általa még mindig színészóriásnak tekintett –  valóságban inkább erősen apadó tehetségű – Leonardo DiCaprio nevével fémjelzett darabok. A Viharsziget e művek számát gyarapítja, útravalóként álljon itt minden kedves érdeklődőnek: ne legyenek nagy elvárásai a filmmel kapcsolatban, tekintsen el Scorsese-től, az IMDb szavazatoktól és minden mástól, mely azt sugallja, hogy agydurrantós mesterműben lesz része, így megússza a 138 percnyi frusztrációt.

A Viharszigetből az újdonság ereje hiányzik, mely természetesen nem feltétele egy jó filmnek, de mindenképpen többet várnánk egy sablonos elmegyógyintézetben játszódó (vigyázat! minden relatív!) mentális-tripnél. Régi traumák, el nem gyászolt halálok, náci orvosok, koncentrációs tábor flashbackek – Teddy Daniels nyomozó egy eltűnt páciens ügye miatt kénytelen a félelmetes intézmény rácsain belül nyomozni, valamikor az 50-es években, az analitikus pszichiátriai módszerek bimbózásának idején. Eközben Daniels nyomozónak saját problémáit is fel kell dolgoznia, melyek impozáns látomásokban sejlenek fel, a film noir hőskorát idézve – gyógyszerek, fejfájások kíséretében, melyek kellemesen lebegtetik mind a nézőt, mind a főszereplőt a különleges tudatállapotok közt. A kivitelezés briliáns, a szürreália érzékletes, minden remekül fest, a motívumok konzekvensen sorakoznak, bár néhol célt tévesztenek. A csattanó nem okoz meglepetéseket, viszont nagyon szépen kidolgozott – felemás film ez, recseg-ropog a súlyos szerkezet, pedig csak egy lufit kéne elbírnia. (AN)

Shutter Island - amerikai, 2010. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Dennis Lehane regénye alapján Laeta Kalogridis. Kép: Robert Richardson. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, Ben Kingsley, Max von Sydow. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 138 perc.


ÉGENJÁRÓK – Mamuro Oshii, a Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem és az Innocence rendezőjének legújabb jövővíziója ismét az ember és gép összeférhetetlen, mégis szorosan összekapcsolódó viszonyát vizsgálja.

A Hiroshi Mori ötkötetes regényfolyamából rajzfilmbe átemelt Égenjárók egy légibázison játszódik, hősei tinédzserkorú vadászpilóták, kildrenek, akik egy genetikai beavatkozásnak köszönhetően örökifjak maradnak, feltéve, hogy le nem lövik őket a légiharcban. Ami nagyon is valószínű eshetőség abban a fékevesztett égiháborúban, ami valójában – mint idővel megtudjuk – a kívülállók számára szánt cirkuszi látványosság. A legutolsó 21. századi világégés túlélői ugyanis rájönnek, ha már a háborútól nem lehet szabadulni, hódoljanak a pusztítás örök szenvedélyének a lehető legkisebb véráldozattal. Feltalálják hát a mesterséges háborút, amelyet már nem egymásra rontó, felhevült nemzetek vívnak, hanem két erre szakosodott konszern, a Rostock és a Lautern pilótái. Míg odafent a kéklő égen dúl a véres háború, odalent beköszönt az örök béke, az agressziót lecsapolja a média minden percet kitöltő élő közvetítése. Mamoru Oshii komor közeljövő vízióiban (Patlabor, Ghost in the Shell) azonban eddig is rendre rövidzárlatos lett minden tökéletesnek szánt rendszer, szerkezet. Most is beüt a baj. A tökéletes pilóta érzelemmentes, ezért a kildrenekből kitörölnek minden emléket, csakhogy a természet irtózik az ürességtől. Yuichi, a bázisra újonnan érkezett mesterpilóta tudni akarja, miért nem emlékszik semmire. És azt is, hogy ki volt az elődje, és hogyan halt meg. A film végére minden múltbeli titokra fény derül. És minden tragikusra vált: ha a robotoknak, meg a tárgyaknak van könnyük, hogyan ne lenne a kildreneknek. (Schubert Gusztáv Velencei fesztiválbeszámolója; Varró Attila kritikája a februári Filmvilágban olvasható)

SUKAI KURORA – japán, 2008. Rendezte: Mamoru Oshii. Írta: Hiroshi Mori történetéből Chihiro Itou. Kép: Hisashi Ezura. Zene: Kenji Kawai. Forgalmazó: CORNERFILM. Feliratos. 122 perc.


A hét bemutatója – HUNGER

A korábban fekete-fehér experimentális rövidfilmeket készítő Steve McQueen debütálása nagyot szólt: a Hunger Cannes-ban a legjobb első film díját kapta, a Sight and Sound brit folyóirat pedig 2008 legjobb filmjének választotta. Témája az IRA tagjainak 1981-es éhségsztrájkja, a szerep kedvéért Michael Fassbender csontsoványra fogyott, és nem ez az egyetlen sokkoló momentum a filmben. Említést érdemel még a 17 perces, egyetlen beállításból álló dialógusjelenet, amelyben a Fassbender által alakított főszereplő vitázik egy katolikus pappal hitről, eszmékről, önfeláldozásról.

A Filmvilág kritikusa szerint: Az Éhség maga a csoda – csoda, hogy működik. A rendező ugyanis úgy dolgozza fel az IRA bebörtönzött tagjainak 1981-es, Maze fegyházbéli éhségsztrájkját, hogy közben az összes létező dramaturgiai, esztétikai és technikai szabályt áthágja: nem érdekli a szimmetria és az arány, jelenetenként váltogatja a nézőpontokat, statikus hosszúbeállításra lendületes képsorokat vág, a néma epizódok közé húszperces dialógust illeszt. Így éri el, hogy filmje egyszerre szenvtelen és szenvedélyes, politikus és apolitikus, objektív és részrehajló, naturális és költői, realista és absztrahált. A magát tiltakozásképpen halálra koplaló Bobby Sands személyének megítélése a nézőre marad, mindenki eldöntheti, a férfi fekélyeiben krisztusi stigmákat lát-e, vagy csupán egy értelmetlen áldozat mementóit. Az elsőfilmes McQueen tulajdonképpen nem távolodott el képzőművész gyökereitől, installációt készített most is, ezúttal a szétbomló emberi testről. (BS)

Hunger – angol-ír, 2008. Rendezte: Steve McQueen. Írta: Steve McQueen és Enda Walsh. Kép: Sean Bobbitt. Zene: Leo Abrahams és David Holmes. Szereplők: Stuart Graham, Liam McMahon, Michael Fassbender. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 96 perc.