Ahogy ígértük, íme a Filmvilág blog évtized-összegző TOP50-je, pontosabban annak az első része. Sajátos módszerünkből kifolyólag (közel 50, a Filmvilágban az elmúlt 10 év során rendszeresen publikáló szerzőt kértünk meg személyes kedvenceik listázására, a legtöbb szavazatot kapó 20 filmhez pedig hozzáadtuk saját kedvenceiket, majd újból szavaztunk mindegyikre) meglehetősen eklektikus lett a végeredmény, összességében azonban mégiscsak reprezentálja, nem csak a mi filmes ízlésünket, de remélhetőleg az évtized filmes trendjeit is (lásd az első etap horror-koncentrátumát). Mint minden lista, természetesen ez is szubjektív, lehet vitatni bátran – mondjuk a kommenteknél.

#50. - I’m Not There – Bob Dylan életei (2007)
Rendezte: Todd Haynes

Ha belegondolunk, zenészek életéből filmet forgatni meglehetősen abszurd dolog. Egy zenész értelemszerűen zenében mondja el mondanivalóját, majd performansz közben belehelyezkedik egy szerepbe, majd jön egy színész és belehelyezkedik az ő szerepébe… felfejteni is agyzsibbasztó, pláne, hogy "igazságból" annyi van, mint égen a csillag. Így gondolta ezt Todd Haynes is, amikor úgy határozott, megcsinálja a maga Bob Dylan filmjét, ezért korunk egyik legnagyobb kaméleonjának életét különböző archetípusokon (a költő, a sármőr, a próféta) keresztül, különböző arcok segítségével elevenítette meg, nyakon öntve saját interpretációival és asszociatív vízióival. A zeneszeretők csak bámultak, a Dylan rajongók pedig ámultak, joggal, hiszen Haynes filmje kikezdhetetlen, kísérlete tehát maradéktalanul sikerült, a már címében is sokat sejtető munka finoman rétegzett és bravúrosan összefésült darab lett, pontot is tett egy időre a biopic áradatra. (AN)

Bővebben: kritika
Futottak még: A nyughatatlan, Ray


#49. - Fűrész-sorozat (2004-)
Rendezte: James Wan, Darren Lynn Bousman

Habár az alkotók további munkássága kétségtelenné tette, hogy sokkal inkább szerencsés együttállásról, mintsem őstehetségekről beszélünk (lásd a Halálos hallgatás, a Death Sentence vagy a Repo! - A genetikus opera elrettentő példáját), a játékos sorozatgyilkos 2004-es debütációja az új évezred egyik legnagyobb hatású moziját jelentette a horror műfajában – és nem csak az azóta menetrendszerűen érkező folytatások miatt. James Wan, Darren Lynn Bousman és a forgatókönyvíró Leigh Wannell kisköltségvetésű, az indusztriális videoklipek látványvilágából táplálkozó szériája a mainstreambe importálta a legmocskosabb gore-t, ezáltal tornászva egekbe az átlagbefogadó ingerküszöbét, miközben Jigsaw képében egy újabb emblematikus pszichopatával bomlasztotta a posztmodern horror/thriller már régóta igencsak képlékeny morális szabályrendszerét (ez ügyben lásd még a zavarba ejtő példák sorát Hannibal Lectertől Riddicken át a kisképernyőn ténykedő Dexterig). Az országhatárok figyelembevétele nélkül „splat packnak” nevezett rendezőgeneráció (Neil Marshall, Greg McLean, Alexandre Aja, Eli Roth, Rob Zombie és persze a fent említett alkotók) jó időre meghatározta a sok esetben a hetvenes-nyolcvanas évek splattereiből táplálkozó kortárs horrorfilmet, minden ambivalenciája ellenére valamivel eredetibb módon, mint a vérszegény slasher-remake-ek máig végeláthatatlan sora. (SL)

Bővebben: Kínoz a haza (Tortúra a moziban)
Futottak még: Kabinláz, Motel, Wolf Creek, The Devil’s Rejects, Sziklák szeme


#48. - A betolakodó (2007)
Rendezte: Alexandre Bustillo és Julien Maury

Horror-fronton az utóbbi évtizedben az európai nemzetek közül egyértelműen a brit és a francia mozi vitte a prímet. Az olasz horrorfilm látványosan perifériára szorult, a skandináv pedig néhány szerzői víziótól eltekintve ritkán lép tovább a slasher-vámpírfilm-zombifilm szentháromság képviselte tengerentúli trendek (nem mindig invenciótlan) másolásán. A brutalitás-szintben mind amerikai, mint pedig brit társaikat maguk mögé utasító francia borzalomfilmek egyszerre táplálkoznak az új francia extrémek (Claire Denis, Gaspar Noé, Catherine Breillat) artisztikus és tudatosan tabusértő attitűdjéből – utóbbi alatt elsősorban szexuális tabukat értve – és a splat pack öncélú hatásvadászatából, utóbbi nyers erőszakábrázolását határozottan eltolva a kíméletlen naturalizmus felé. (Miközben Alexandre Aja egyszemélyes átkötést is jelent a két trend között). Az Alexandre Bustillo - Julien Maury-páros kamarathrillerként induló debütmozija elsősorban a nem csupán európai jelenlétét tekintve felettébb divatos gyilkos-a-házban-tematikából (Funny Games, Hívatlanok, Ils) építkezik, hogy aztán a minimálszituációt gyomorforgató és többletjelentésekkel terhelt gorefestbe fordítsa át. A betolakodó a trend eddigi non-plus-ultráját jelentő Martyrs-nál valamivel könnyebben befogadható darab, de még így is óvatos közelítést igényel, mind az artmozik közönségétől, mind pedig az ínyencfalatokra ácsingózó horroristáktól. (SL)

Bővebben:  Véresen tálalva (Új francia horrorfilmek) – Filmvilág, 2010, január.
Futottak még: Pokoljárás, Magasfeszültség, Martyrs, Kínzó mindennapok, In My Skin, Ils


#47. - Jó estét, jó szerencsét! (2005)
Rendezte: George Clooney

A sorozatsztárból A-kategóriás színésszé, majd egyre ambiciózusabb, ámde öntörvényű filmessé avanzsáló George Clooney második rendezésével máris a szó legszebb és konkrét értelmében is eszköztelen, mégis végtelenül szenvedélyes alkotást tett le az asztalra. Olyat, amely alaptémája aktualitása ellenére sem akar többnek látszani, mint ami. A Jó estét, jó szerencsét! erős atmoszférával bíró, letisztult és sallangmentes korlenyomat az ötvenes évek amerikai paranoiájáról, a televíziózás hőskoráról és televíziós újságírás korabeli hőseiről. A rendező-forgatókönyvíró-mellékszereplő Clooney a kamera előtt a háttérbe húzódik, hogy nagyszerű kollégái (többek között David Strathairn, Robert Downey Jr. és Jeff Daniels) valóban kibontakozhassanak, a fekete-fehér színvilág pedig nemcsak a megidézett korra, s annak technikai fejlettségi szintjére, de a vörös boszorkányüldözéséről elhíresült Joseph McCarthy szenátor világlátására is nagyszerűen rímel. (KCS)

Futottak még: Frost/Nixon, A dolgok állása


#46. - Non-stop party arcok (2001)
Rendezte: Michael Winterbotton

"Posztmodern vagyok. Mielőtt ez még divatba jött volna." - mondja a kamerának Tony Wilson (Steve Coogan), a manchesteri zenei színtér pápája, a Joy Divisiont, New Ordert és Happy Mondayst kiadó Factory Records alapítója, a legendás Hacienda klub tulajdonosa, aki egyszerű tévériporterként feltette iparvárosát a popkulturális világtérképére, majd a saját egója csődbe vitte. De Michael Winterbotton filmje nem azt a rongyoktól-ragyogásig történetet mondja el, mint számtalan zenei biopic az utóbbi évtizedben, hanem egy pofátlan, többféle stílust vegyítő kísérlet arra, hogy valakiről csak és kizárólag a legendát mondja el, és ne a tényeket. A legtöbb dolog, ami a Non-stop partiarcokban történik, egyáltalán nem úgy zajlott a valóságban - azonban ezzel a filmbeli Wilson is tisztában van, amikor a saját dicsőülését narrálja. Pedig Wilson egyáltalán nem hatékony a kultúr-úttörő szerepére: a pénzügyekkel nem foglalkozik, szerződései nincsenek, a következményekkel nem törődik. "A Factory Records nem egy cég. Ez egy kísérlet az emberi természettel." Nem vagyok biztos benne, hogy a kísérlet sikerült, de Winterbottom filmje hibátlan. (KD)


45. - Tokyo sonata (2008)
Rendezte: Kiyoshi Kurosawa

A kortárs japán horrorfilm alapfigurája, Kiyoshi Kurosawa (Cure, Pulse) látszólag fényévekre távolodik dédelgetett zsánerétől, amikor legfrissebb mesterdarabjából kizárja a természetfelettit: szociálisan érzékeny családi drámájában az apa munkahelyének elvesztése katalizálja az egymástól elidegenedett família szétbomlásának borzalmát. A családfő eltitkolja a kirúgását, minden erejével azon van, hogy fenntartsa napi rutinját és látszat-autoritását -- utóbbi ellen mindenki lázad a maga módján (a háztartásbeli feleség jogosítvány megszerzésével fokozza mobilitását, az idősebbik fiú beáll az amerikai hadseregbe, míg a kisebbik titokban zongoraleckéket vesz az uzsonnapénzéből). Kurosawa világvége-hangulatú, depresszív mozijának különlegessége, hogy a címben idézett zenei formára húzza fel cselekményét: egy ponton kifordítja magából a valóságot, rögrealista alkotása groteszk-szürreális fordulatot vesz, hogy végül az összes családtag hazatalálhasson. A shomin geki e posztmodern átirata egészen széles érzelmi skálán mozgó, megsemmisítő erejű hullámvasút – nemcsak a Kurosawa-életmű, hanem az egész évtized egyik legragyogóbb filmes letéteménye. (TD)

Bővebben: Kiyoshi Kurosawa-portré
Futottak még: Hanging garden (2005)


#44. - Amerika Kommandó: Világrendőrség (2004)
Rendezte: Trey Parker

A South Park alkotói, Trey Parker és Matt Stone öt évvel polgárpukkasztó kultsorozatuk mozifilmje után, 2004-ben újra egy egészestés alkotásban intettek be Amerikának. Nem csak az akkor regnáló Bush-kormányzat terrorizmus ellenes harcán élcelődtek maró gúnnyal, de a globális ügyekért síkra szálló, politikai szerepekben tetszelgő hollywoodi sztárokat sem kímélték. A South Park animációjához hasonlóan, itt is az egyszerűségen van a hangsúly, a Team America csapat tagjai óriási makettek között mászkáló, damilokkal mozgatott bábfigurák, akik a hatvanas években futó Thunderbirds marionett sorozat szereplőire hajaznak. A világ bármely pontján üti is fel a fejét a terrorizmus, hőseink azon nyomban ott teremnek, hogy egy hatalmas, Jerry Bruckheimer filmeket idéző tűzijáték keretében szolgálják és védjék a Földet, de feltűnik Kim Jong Il is, aki dalban mondja el, milyen magányos az, aki világhatalmi ambíciókat dédelget. (SZD)

Futottak még: Amerikai fater (sorozat)


#43. - A múlt nélküli ember (2002)
Rendezte: Aki Kaurismäki

Kaurismäki egyike azon alkotóknak, akik – kis túlzással – mindig ugyanazt a filmet készítik el, de teremtett (film)világuk olyannyira markáns és egyedi, hogy az önismétlés ellenére sem válnak unalmassá. Stílusát tekintve a finn rendező leginkább a korai Jim Jarmusch európai rokonának tekinthető: szimpatikus, hétköznapi főszereplők (akiket általában ugyanazok a színészek alakítanak filmről filmre), ráérős tempó és csendes humor jellemzi. A Cannes-ban a zsűri nagydíjával jutalmazott A múlt nélküli ember, amely képes volt egy csontig koptatott toposzt is izgalmasan felhasználni – a főhős emlékezetét veszti, és szó szerint új életet kell kezdenie –, talán az egyik leghumanistább alkotása mind közül. (BS)

Bővebben: kritika + Kaurismäki-portré
Futottak még: Külvárosi fények, Aaltra


#42. – Bug (2007)
Rendezte: William Friedkin

Öreg mester nem vén mester. A 71-be lépő Friedkin 2006-ban megrázta magát és lement kutyába, hogy korábbi, felemás stúdiófilmjeinek büféköltségéből leforgassa kései korszakának kompromisszummentes remekművét, a Bugot (Poloska), amely nem csak a közönségét találta meg (a befektetett költségek kétszeresét hozta mostanáig), de még a kritikusok jóindulatát is kiérdemelte, Roger Ebert elragadtatott kritikájától a Cannes-i FIPRESCI elismerésig. A Pulitzer-díjas Tracy Letts darabja a kilencvenes évek közepe óta semmit sem veszített aktualitásából, sőt, a 9/11 sokkjának köszönhetően a drogos white trash nő (Ashley Judd) és a rovarokat vizionáló veterán (Michael Shannon) története időszerűbb mint valaha. A bizonyos fokig David Lynch látomásos fekete komédiáira emlékeztető mozi lassan építkezik, nagyjából azonos időt engedve a torz szerelem mindkét alanyának. E hagyományos műfaji kategóriákat meghaladó alkotás igazi többszörnézős darab, a kiváló színészeknek, Friedkin értő rendezésének, az elsőosztályú vágásnak, a hatásos alapanyagnak, az egyszerre naturalista, színpadias és elvont hangulatnak köszönhetően a sokadik megtekintéskor is képes meglepetést okozni. Ínyenceknek kötelező. (OD)

Futottak még: A Richard Nixon-merénylet, Pók


#41. - A kilenc királynő (2000)
Rendezte: Fabián Bielinsky

A 2006-ban, 47 éves korában elhunyt argentin Fabián Bielinsky összesen két nagyjátékfilmet jegyzett rendezőként, ám ezek díjak-jelölések tömegét és maradandó hírnevet hoztak neki világszerte, különösen az eredeti, szellemes bűnügyi filmek rajongóinak körében. Első műve, A kilenc királynő a szélhámosfilm műfajának remekbeszabott darabja, egy szinten van olyan klasszikusokkal, mint A nagy balhé és a Papírhold, vagy az újabbak közül a Svindlerek, a Kapj el, ha tudsz, A Riviéra vadorzói, Trükkös fiúk, de méltán mérhető a kifejezetten ilyen jellegű mozikban utazó David Mamet alkotásaihoz is (pl. Játékos végzet, Glengarry Glen Ross, A spanyol fogoly/A képlet csapdája). Bielinsky filmje könnyed, jó tempójú, akcióban, feszültségben és humorban egyaránt bővelkedő, mégis emlékezetes mozi, amely garantáltan becsapja még a legfelkészültebb nézőket is - méghozzá nem egyszer. (OD)

Futottak még: Aura, Kapj el, ha tudsz, Trükkös fiúk


#40. - Elveszett jelentés (2003)
Rendezte: Sofia Coppola

Amit David Lynch lányának a Dobozba zárt szerelem (Boxing Helena) című filmjével nem sikerült elérnie, az Sofia Coppola esetében megtörtént: nem veszett el apja árnyékában, megtalálta saját hangját, melyen azóta is folyamatosan finomít. Míg első rendezése jobbára hangulatképekből és expresszív montázsokból építkezett, addig az Elveszett jelentés már kiforrott stílussal rendelkezik. Bob Harris (Bill Murray), a lepukkadt színész családját hátrahagyva Tokióba érkezik, hogy egy whisky reklámban szerepeljen, fölös idejében viszont hoteljének bárjában ücsörög magányosan. Itt ismerkedik össze a huszonéves Charlotte-tal (Scarlett Johansson), aki ugyancsak unalommal tölti a napjait, mivel munkamániás barátja állandóan fotózásokra jár. A rendezőnő érzékletesen mutatja be kettejük viszonyát, kerüli az érzelmi viharokat, helyette egy finom szövésű, már-már apa-lánya kapcsolatot tár a néző elé. Az Elveszett jelentés egy visszafogott történet barátságról, szerelemről, kultúrák közötti kommunikációs nehézségekről és két elveszett lélekről, akik Japán neon reklámokkal teli technopoliszában próbálják újra felvenni életük elveszett fonalát. (SZD)

Bővebben: kritika
Futottak még: Hervadó virágok, Édes vizi élet


#39. - Libanoni keringő (2008)
Rendezte: Ari Folman

Bár a 2001-es események folyományai bőséges munícióval látták el a filmipart a patetikus-politikus háborús drámákhoz, a dekád háborús kultfilmje távolabb nem is eshetett volna Hollywoodtól. Ari Folman mukája az izraeli filmgyártás első egész estés animációs darabja, egyben dokumentarista tudatfilm, melyben a szerző saját koponyája körül tesz utazást, azaz régi bajtársai elbeszélései alapján próbál meg rekonstruálni egy eseményt, melyet réges-rég eltemetett magában. Az 1982-es libanoni háború bűneinek felgöngyölítése közben Folman morál, erkölcs, emlékek és azok pszichológiai vetületeit is kiteregeti, emellett arra is jut energiája, hogy a baka-élet szubkulturális vonatkozásait beemelje gyakorta szürreális képsoraiba, mindennek tetejébe saját animációs formájára is reflektál. Így esik meg az, hogy a Libanoni keringő nem csupán az évtized „vietnám-filmje” hanem az egyik legkomplexebb, legintelligensebb darab is egyben. (AN)

Bővebben: kritika + A harag földje (Izraeli filmek)
Futottak még: Bőrnyakúak, Cenzúrázatlanul - Háború másképp, Iraq in Fragments, Elah völgyében, The Hurt Locker


#38. – Halálbiztos (2007)
Rendezte: Quentin Tarantino

Tarantinót ellendrukkerei gyakorlatilag a Kutyaszorítóban óta folyamatosan temetik, egyelőre sikertelenül. A legkajánabbul a Robert Rodriguezzel közösen kitalált Grindhouse-projekt bemutatásakor dörzsölhették a tenyerüket, látva az anyagi buktát (ez volt a rendező pályafutásának első veszteséges produkciója) és a finoman szólva is mérsékelt kritikai visszhangot. A két mozibuzi a hetvenes évek grindhouse-filmjei előtt kívánt tisztelegni, legalábbis ez volt a nyilatkozatokban hangoztatott cél. Rodriguez az agyatlan Terrorbolygóval teljesítette is a vállalást, Tarantino (jó szokása szerint) a műfajnak csak a külsőségeit vette át, és igazi hommage helyett tömény Tarantino-mozit csinált. Olyan töményet, hogy az már keményvonalasabb rajongóknak is sok volt. Túl sok és túl sekélyes a duma, hangzott a verdikt, mintha a Ponyvaregényben az akció, és nem a small talk dominált volna. A Halálbiztosban azonban egyáltalán nincsenek felesleges dialógok, csak éppen itt macsók helyett nők dumálják végig a filmet, és akkor a kvázi-feminista fináléról még nem is ejtettünk szót. Egy újranézését mindenképpen megérdemel. (BS)

Futottak még: Terrorbolygó


#37. - Sziriana (2005)
Rendezte: Stephen Gaghan

Végignézni a Szirianát olyan, mintha egy olyan konferenciába csöppentünk volna, amihez a legkevésbé sincsen közünk. Kik ezek az emberek? Milyen cégek ezek? Pontosan milyenek itt az erőviszonyok? Kinél kell smúzolni? Kit kell messzire elkerülni? És végül is, miről is szól ez az egész? Stephen Gaghan rendező (többek között a hasonló felépítésű, de egyenesebb Traffic forgatókönyvírója) bravúrja, hogy elveszettnek érezzük ugyan magunkat a közel-keleti konfliktus minden szegletét bejáró tablóban, de nem elhagyottnak. A Sziriana története körbevesz minket, beszippant, roppant figyelmet kíván és nem is elégít ki minket teljesen. De a kérdései sokkal érdekesebbek, mint a válaszai. (KD)

Bővebben: kritika
Futottak még: Traffic, Hazugságok hálója, Az áruló


#36. - Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007)
Rendezte: Andrew Dominik

A western műfaj hosszúra nyúló gyászmenete után egy – ha lehet még hosszabb címet viselő darabbal támadt fel az ezredforduló végén. A bravúr vélhetően sokat köszönhet az elkövető ausztrál származásának, Andrew Dominik az első ugyanis, aki minden idők egyik legklasszikusabb hőse, Jesse James mítoszát nem patetikus népi legendaként fogja fel. A híres-hírhedt ikon korábban csak mitikus legendaként tündökölt a vásznon, Dominik azonban lerántotta a nyeregből és egy szebb napokat látott, paranoid, pszichopata-tikkeléssel bíró hullócsillagot csinált belőle, majd egy rajongásról, apa-fiú kapcsolatról, agóniákról regélő erős drámát épített köré. Való igaz, hogy ettől még nem forrósodna fel a bordélyházak hangulata, ám a gyönyörű balladai hangvétel és a zseniális kompozíciók, melyekben a direktor elmeséli történetét, olyan szívdobogást okoznak a nézőnek, hogy nincs is szükség hangos fegyverdurrogtatásra. (AN)

Bővebben: Fals bálványok (Jesse James-filmek)
Futottak még: Melquiades Estrada három temetése, Túl a barátságon, Börtönvonat Yumába


#35. - Eden Lake (2008)
Rendezte: James Watkins

A szintén általános problémára (a reality show-k térnyerése) reflektáló Én pici szemem forgatókönyvét is jegyző James Watkins első önálló rendezése Michael J. Bassett A vadászához hasonlóan két látványos trend metszéspontjában terpeszkedik: egyszerre a brit horror újhullám (28 nappal később, A barlang, A végzet őrei) és a generációs konfliktusokat tematizáló szociohorror (Red, Hívatlanok, Ils) egyik legmívesebb darabja. A címbéli tónál vakációzó házaspár és a helyi fiatalok embervadászatban csúcsosodó összetűzése a Gyilkos túrát idézve rezonál a nagyváros-vidék tengely mentén elhelyezhető osztálykülönbségekre, Boorman alapvetéséhez és a középosztály szorongásait bemutató egyéb alkotásokhoz hasonlóan olykor finoman elmosva a két oldal közötti határvonalat, miközben a Redhez vagy a Szomszéd lányhoz hasonlóan rávilágít arra, hogy a gyerekek őrületének oka elsősorban szüleikben keresendő. De nyilvánvaló szociális vonatkozású olvasatai ellenére az Eden Lake kíméletlenségének és brutalitásának köszönhetően gond nélkül nézhető egyszerű, de bivalyerős borzalomfilmként is – amely nem mellékesen még mélyebben belekarcolja a szigetországot a műfaj térképébe. (SL)

Bővebben: Dzsihád-generáció (Kamaszhorror)
Futottak még: Red, A vadász, The Lost, Hívatlanok, Dog Soldiers


#34. – Dogville – A menedék (2003)
Rendezte: Lars von Trier

Lars von Trier több dolgot is bebizonyított a Dogville-lel. Legelőbb is, hogy bár a saját maga által felállított dogma-szabályokat anno az elsők közt szegte meg, a műfajokkal és a filmes (illetve ezúttal: a színházi) konvenciókkal való merész kísérletezgetést akkor is folytatja, ha történetesen hollywoodi és európai sztárokkal dolgozik (Nicole Kidman, James Caan, Lauren Bacall, Stellan Skarsgård). Másodsorban azt, hogy amennyiben igazán izgalmas egy konfliktus, akkor díszletek helyett néhány padlóra rajzolt krétavonal is bőven elegendő. A Dogville valójában egy moralitásjáték, amely azt példázza meggyőző erővel, hogy a hétköznapi, szabálykövető „rendesemberek” és az ő kisközösségeik, ha úgy hozzák a körülmények, bármilyen aljasságra képesek. Trier a filmet Amerika-trilógiája első részének szánta, de ne áltassuk magunkat: ez a történet bárhol játszódhatna, ettől olyan félelmetes, és ettől olyan zseniális. (BS)

Bővebben: kritika + Trier-interjú
Futottak még: Manderlay, Antikrisztus


#33. - A faun labirintusa (2006)
Rendezte: Guillermo del Toro

Az életművével a horror felől egyre inkább a fantasy felé elmozduló Guillermo Del Toro a Hellboy első két része között rendezte meg eddigi legnagyobb művészi sikerű, és egyben legszemélyesebb munkáját. A spanyol polgárháború borzalmait az azokat visszatükröző/kiegészítő gyermeki fantáziavilággal összemosó A faun labirintusa nem csupán Del Toro életművének, de a posztmodern eszképizmust hasonló módon megéneklő kegyetlen gyerekmeséknek is talán a legkifinomultabb darabja. Szívszorító történetében egyszerre képes meghökkentő kíméletlenséggel bemutatni egy autoriter katona/mostohaapa kegyetlenkedéseit és ellenpontként úgy megteremteni egy csak rá jellemző kreatúrákkal zsúfolt – nem éppen napfényes – álomvilágot, hogy utóbbi minden groteszksége ellenére sem válik a szerzői kézjegyek öncélú és emésztetlen halmazává (miképp történt ez például Gilliam Tidelandjének esetében). Az amúgy nem kisebb mértékű igényességgel elkészített hollywoodi szuperprodukciók közé ékelődött A faun labirintusa mindezen túl annak is ékes bizonyítéka, hogy napjainkban is lehetséges konzekvens, egyszerre szerzői és közönségbarát életművet építeni, akár a stúdiórendszer szorításában is. (SL)

Bővebben: GdT-porté
Futottak még: Ördöggerinc, Hellboy, Zuhanás, Tideland, Ink, Coraline és a titkos ajtó


#32. – Erőszakik (2008)
Rendezte: Martin McDonagh

Nem csak a 2008-as év, de talán az egész évtized egyik legkellemesebb meglepetése volt a korábban színpadi szerzőként ismert Martin McDonagh elsőfilmje (mindössze egy rövidfilmet készített csak előtte: a Six Shooterért rögtön kapott is egy Oscart). Amikor Colin Farrell és Brendan Gleeson állandóan civakodó bérgyilkospárosa (zseniálisak mindketten) a film elején megérkezik Bruges-be, még úgy tűnhet, csak egy átlagosnál szebben fényképezett akciókomédiára számíthatunk. Az In Bruges azonban, bicskanyitogató magyar címe ellenére, valójában egy sorsdráma, pontosabban sorsdramedy, amely a megváltásról, lelkiismeretről, barátságról elmélkedik, de nem a szerzői, hanem a műfaji filmek modorában, ennél fogva az is kitűnően szórakozhat rajta, akinek még a finálé után sem esik, le, hogy Bruges = purgatórium. (BS)

Bővebben: kritika
Futottak még: Revolver, Szexi dög


#31. - 28 nappal később (2002)
Rendezte: Danny Boyle

Danny Boyle, balsikerű amerikai turnéja (A part) után, szerencsére visszatért Angliába, és megrendezte az évtized első jelentősebb brit horrorfilmjét. A történet önmagában még nem tenné annyira érdekessé, Romero-munkásságának hála a maroknyi túlélő vs. élőhalottak mérkőzést már többféle variációban is láthattuk, noha itt valójában nem zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó. Boyle igazi leleménye, hogy mindezt DV-kamerával rögzítette, nem elsőként a horrorfilmek történetében, de talán ő használta először ezt a technikát igazán effektíven, ötvözve a stilizált képeket a dokumentarista hatást keltő kézikamerás felvételekkel – elég csak a nyitó jelenetre gondolni, ahol a főhős a kihalt London utcáit járja magányosan. Nem mellesleg az élőhalottak itt kötötték fel először a futócipőt, ami viszont már jobban megosztja a műfaj rajongóit. (BS)

Bővebben: kritika + a legfontosabb zombi-filmek listája
Futottak még: A holtak hajnala (2004), [Rec]


A folytatás: 30-11