Ma estére nem filmet ajánlanék, hanem a Manchester és a Barcelona római randevúját. Hogy a Bajnokok Ligája döntőjének, pontosabban a tévé-focinak is van köze a filmhez, arról a Filmvilág tavaly júniusi számában már írtam egy cikket. Röviden: a meccsrendezők sokszor ugyanúgy premier plánban, párhuzamos montázsban és egyéb filmes technikákban gondolkodnak, ahogy a filmrendezők, ráadásul igyekeznek dramaturgiát csempészni a közvetítésbe.

A kamera, ha úgy tetszik, objektív szemlélőből a történet alakítójává válik. A jó közvetítés egy szimpla szögletet is úgy mesél el, mint egy thriller legizgalmasabb jelenetét – ritmusosan, több snittből összevágva. Az elsőben a sarokpontnál készülődő játékos félközelijét látjuk, a másodikban a kapust, ahogy a védőit vezényli, majd a szögletrúgót, ahogy hátrál a lövéshez, aztán egy izguló szurkoló közelijét, a tizenhatoson belül lökdösődő támadókat és védőket, totálban, végül magát a beadást. A keverőpult mögött ülő névtelen rendezők láthatóan ismerik és használják a filmes kifejezőeszközöket, a figyelemirányítás és a montázs szabályait. Tudják példának okáért, hogyan kell az osztott képernyőt és az áttűnést alkalmazni, vagy hogy egy visszajátszást a jelenet főszereplőjéről készített közelinek kell bevezetnie. Tisztában vannak vele, milyen katartikus hatású, ha egy közelképre az „Isten szeme”-beállítást – azaz egy helikopterről vagy a stadion tetejéről sugárzott totált – vágják. Néha a megszokott kompozíciók mellé sikerül egy-egy különösen bravúros operatőri megoldást bemutatni, mint amikor egy játékos fegyelmezésénél a kamera szép lassan felkúszik a bíró kinyújtott karján, hogy csak az utolsó pillanatban derüljön ki, sárga-e avagy piros a felmutatott lap színe.

A rendezők nem csak várnak a drámára, de ha kell, elébe is mennek. A narratív feszültséget a párhuzamos vágásokkal biztosítják, nagyban építve a néző előzetes tudására is. A Manchester United legendás 1999-es Bajnokok Ligája döntőjének is azért alakult olyan hibátlanul a dramaturgiája, mert a slusszpoént, a cserepados Ole Gunnar Solskjær pályára lépését és megvillanását jó előre beharangozták. Mialatt a United éppen vesztésre állt, többször bevágták, amint a hatékonysága miatt csak Babaarcú Gyilkosnak becézett játékos a kispadon üldögél, hogy aztán a puska, a csehovi szabályok szerint, a dráma utolsó felvonásában, a 93. percben elsüljön.

Idén a „nagy sztori” minden bizonnyal Cristiano Ronaldo és Lionel Messi „gigászi párharca” lesz, amit a rendezők a két focista egymásra vágott közelijével próbálnak majd kihangsúlyozni. Hogy a nagy küzdelem valójában csak egy pszeudóesemény, amit a média konstruált, az már különösebben senkit sem érdekel, sőt mostanra valószínűleg maga CéRonaldo és Messi is elhitte, hogy ezen a meccsen dől el, kettejük közül ki a világ legjobb játékosa.

A csúcstechnika és a 32 kamera persze nem csak arra alkalmas, hogy sztorikat gyártsanak velük, de arra is, hogy közelebb hozzák, térszerűbbé, fizikaibbá tegyék a látványt.

Ott vagyunk mi is a gyepen, átérezzük a test-test elleni küzdelem intenzitását, sőt, a puskamikrofonoknak hála halljuk is az ütközéseket. A távolságtartó háromkamerás közvetítésekből még hiányzott a naturalizmus, ma a nyál röppályáját is premier plánban csodálhatjuk meg, bizonyítékul, hogy a százmilliókat kereső sztárok is pont ugyanúgy könnyítenek magukon, mint amatőr kollégáik a megye háromban. Puskás vagy Pelé még mint a sportág elérhetetlen művészei tűntek fel a képernyőn, a mai játékosok viszont már hús-vér emberekként jelennek meg, akik izzadnak, fújtatnak, káromkodnak.

A sportközvetítések fejlődése persze nem áll meg, a jövőben talán már a játékosok mezére is kamerákat szerelhetnek fel és a 3D-technika is használható lesz erre a célra. Ami viszont a (reklám)filmet illeti, Guy Ritchie-nek már tavaly sikerült egy háromperces remekműben megmutatnia, mit jelent az a kifejezés, hogy „ott lenni a meccs sűrűjében”. A Nike számára forgatott reklámfilm mellesleg pár percben elmeséli azt, amit a Góóól című focifilmben csak 2 óra alatt sikerült, közhelyesen és unalmasan.