A tökéletes katonák

A katonaéletről, illetve a háborúkról szóló filmek témájában mindvégig jelen van egy törés: míg egyes filmek készítői azonosultak azokkal a vélt és valós közösségi (állami, nemzeti, vallási vagy regionális) célokkal, amelyekért, legalábbis retorikailag, a háborúkat vívták, és a hadsereg mint közösségszervező erő dicsőségét zengték, más filmek éppenséggel pacifista végkicsengéssel ábrázolták a háborút és a hadsereg intézményét, megmutatva a katonai engedelmesség hiábavalóságát, a közösség fegyveres szolgálatának morális kudarcát. Az előbbi filmek egyik klasszikus példája a York őrmester című amerikai háborús dráma, amely 1941-ben került a közönség elé, és a dátumból is sejthető, hogy az amerikai közönség patrióta érzelmeinek felkeltése volt a célja. A film megtörtént eseményen alapult, és egy mélyen vallásos, de nem különösképpen okos Tennessee-beli farmerlegény, Alvin York háborús hőssé válásának történetét dolgozta fel. A film tulajdonképpen egy dupla fejlődéstörténet arról, hogyan lesz egy verekedős, iszákos, kemény öklű fickóból jámbor Biblia-olvasó és pacifista, majd békeszerető emberből egy gyilkológép, afféle korai Rambo.

York tehát a háború kitörésekor lelkes pacifista, hasonlóan sok amerikaihoz a 20. század elején, ám amikor hazája belép a világháborúba, a derék farmer teljesíti kötelességét. Persze nem egyszerre változik meg a jelleme. York eleinte kételkedik az ölés helyénvalóságában, mert ezt nem tudja összeegyeztetni vallásosságával. A csatatéren azonban, ahol látja elesni barátait, bajtársait, felülkerekedik benne a harciasság, és egyetlen karabéllyal (!) megöl 35 német katonát, 132-öt pedig foglyul ejt. A film az amerikai hazafiságot sugallta, és az amerikai filmipar ehhez hasonló filmekkel igyekezett terjeszteni az amerikai nézők között a helytállás, a bátorság és az önfeláldozás értékeit, és persze az ellenség, jelen esetben a németség iránti gyűlöletet. York a jellegzetes amerikai hős prototípusa: magányosan cselekszik, mint a cowboyok, de a közösségért viselt felelősség mozgatja. Tulajdonképpen a film a Vadnyugat szellemiségét ülteti át az európai háborús környezetbe.

Az I. világháborút egy másik, sokkal realisztikusabb és kegyetlenebb szempontból mutatja be A dicsőség ösvényei című 1957-es filmdráma. Stanley Kubrick filmje a francia hadsereg I. világháborús szereplésének egy kevéssé dicsőséges fejezetét mutatja be, az 1916-os marne-i csata egyik hadműveletét (a sors iróniája, hogy Kubrick München mellett forgatott, és a francia tiszteket játszó statiszták többnyire német rendőrök voltak). Az ún. „Hangyavár” nevű német erősség elleni őrült támadás, amelyet két francia tábornok parancsol meg, kudarcba fullad, majd a visszavonulás során az egyik tábornok megparancsolja, hogy lőjenek a megfutó katonákra. A katonai parancsnokság példastatuálásként elrendeli a visszavonuló katonák megtizedelését. A bátor Dax ezredes szembeszáll a tábornokok akaratával, akik, hogy mentsék a bőrüket, a közkatonákra tolnák a felelősséget. Végül az ezredes önfeláldozó küzdelme ellenére három katonát mégis kivégeznek.

A filmet az 1950-es évek levegőjében az amerikai jobboldal hazafiatlanság címén támadta, mi több, kommunista propagandaalkotásnak minősítette. Amerikai patrióta szervezetek tüntetést rendeztek a mozik előtt, hogy megakadályozzák a film bemutatását. A filmdráma átfogó társadalomkritikai értelmezését elősegítette, hogy nem annyira a hadseregek belső világáról és a katonai döntéshozók felelősségéről szól, mint inkább általában a hatalom természetéről. Dax küzdelme emberei életének megmentéséért a korrupt tábornokokkal szemben egy sokszor megfilmesített témának, a kisember igazságért vívott harcának ábrázolása egy zárt szervezet kötelékében, de érezzük, hogy ugyanez a küzdelem bárhol, bármikor bekövetkezhet. Nem csak az amerikai hazafias szervezetek okádtak tüzet a film ellen, hanem civil ruhás francia veteránok is tüntettek ellene az 1958-as berlini filmfesztiválon.

A német kormány, hogy elkerülje a diplomáciai bonyodalmakat, Párizs érzékenységét tiszteletben tartva két évig nem engedélyezte a film nyilvános vetítését. Konrad Adenauer kancellár nyilván úgy ítélte meg, hogy nem kell a bimbózó francia-német megbékélést egy játékfilmmel megbolygatni, amely a felszínen a francia hadsereget tünteti fel rossz színben. Spanyolországban egyenesen betiltották A dicsőség ösvényei vetítését. Túl azon, hogy a filmet kommunista propagandával vádolták, ami nem volt jó ajánlólevél a Franco-rezsimben, a téma nem illeszkedett a falangista rendszer arculatához, amely részben éppen a katonás erények, a tekintélytisztelet és a hazafiság hármassága révén legitimálta önmagát. Franciaország nem tett ilyen drasztikus intézkedést, de a filmet 1975-ig nem forgalmazták. Az amerikai hadsereg száműzte az alkotást európai bázisának mozijaiból, nehogy Kubrick filmje rossz hatást gyakoroljon a katonák moráljára.

A dicsőség ösvényei hagyományt teremtett azzal, hogy az ellenséggel szembeni harc helyett a fronton belüli konfliktusos alá- és fölérendeltségi viszonyrendszerből merítette témáját. Ellenséges katonát nem is látunk a mozivásznon, érzékeltetve, hogy itt bizony nem franciák és németek között, hanem a franciákon belül húzódik a konfliktus. A film vége hitet tesz a maga módján a nemzetek közötti megbékélés mellett: egy fogoly német lány egy német népdalt énekel, mire a francia katonák, fiatalok és idősek egyaránt, elérzékenyülnek, és dúdolásukkal kísérik a számukra ismeretlen szöveget. Miközben tudják, az idill hamar elszáll, és pár óra múlva ismét németeket kell ölniük.

Kiábrándulás

1929 termékeny év volt a háborús regény műfaja számára. Ebben az esztendőben két háborús regény is megjelent, kifejezetten háborúellenes tartalommal és érzelmi töltettel. Mindkét szerző részese volt a „Nagy Háborúnak” (bár eltérő frontokon harcoltak), ami esetükben hitelesítette a háborúellenes eszmei mondanivalót. Egyikük német egyenruhában szolgált, a másik pedig a Vöröskereszt önkénteseként az olasz fronton mentett sebesülteket. Nem mellékesen mindketten súlyos sebesüléseket szereztek. A német veterán, Erich Maria Remarque regényét, a Nyugaton a helyzet változatlant már megjelenése után egy évvel megfilmesítették, majd 1979-ben amerikai-német koprodukcióban ismét feldolgozták. Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye szintén nem kerülhette el a korai megfilmesítést: már 1932-ben elkészült az első adaptáció, majd 1957-ben a magyar származású Charles Vidor (Vidor Károly), valamint John Huston forgatott filmet amerikai-olasz koprodukcióban.

Hemingway művének középpontjában a lezser, kalandvágyó Frederich Henry főhadnagy, az olasz hadsereg amerikai származású önkéntese és Catherine Barckley angol ápolónő szerelme áll, valamint Henry fokozatos kiábrándulása a háborúból. Az 1957-es filmváltozat nagy tömegjeleneteivel megörökítette az isonzói front harcait, az olasz hadsereg diadalmas előretörését, majd visszavonulását az osztrák-magyar csapatok elől. A film egyik jelenetsora emlékeztet A dicsőség ösvényeire: az engedély nélkül visszavonuló katonákat feltartóztatják a tábori csendőrök, és a rögtönzött hadbíróság halálra ítéli a tiszteket mint dezertőröket. Vagyis az ellenség itt sem elsősorban a másik ország és hadsereg, hanem a saját honfitársakból álló hadbíróság (itt jegyezzük meg, hogy az egyik csendőr a nemrég elhunyt Carlo Pedersoli, vagy ahogyan később hívták, Bud Spencer). Dr. Alessandro Rinaldit, az olasz katonaorvost is kivégzik, mondvacsinált okból. Henry, akinek van ideje megszökni, a kivégzés hatására iszonyodik el végleg a háborútól. Egy olasz tiszt szájából elhangzik az olasz nacionalista propaganda esszenciája, mintegy magyarázatot és mentséget keresve az olasz hadi kudarcokra: „Puskánként rakosgatták össze hosszú évek alatt [ti. a német hadigépezetet – P-Á.], amíg mi, olaszok a kultúrával törődtünk. Most persze ezzel a kulturált elemmel nem sokra megyünk.”

Nem csak az olaszok hivatkoztak háborús propagandájukban a kultúra védelmére, ugyanez volt a divatos hivatkozási alap a francia és különösen a német oldalon is. A Nyugaton a helyzet változatlan középiskolai tanára azt sulykolja, hogy a német katonák a császár és haza mellett a kultúrát védelmezik – és hosszan sorolja a diákoknak, kit adtak a németek a világnak: „A német nemzet a haladás jegyében él. És a kultúráéban. (…) Nemzetünk szülötte Beethoven, a miénk Schiller, a miénk Goethe.” Erich Maria Remarque maga is átélte a nyugati front harcait, sebesüléseket szenvedett a nyakán, a bal lábán és a jobb kezén. Hihetően idézte fel a nyugati front állásháborúját, ötvözve a realisztikus részletgazdagságot a pacifista meggyőződéssel. A dicsőség ösvényeihez hasonlóan az 1979-es film sem a francia-német konfliktusról szól. A háború a tárgya ennek a filmnek, pontosabban az, hogyan zúz szét a háború egy közösséget.

A filmben szereplő német katonák egyazon gimnáziumi osztályt végezték, és tanáruk lelkesítő szavainak hatására álltak be a seregbe. Van közöttük értelmiségi, polgár és földműves, és a németek mellett egy lengyel is. A fiatal diákok, akik nemrég még az iskola padjait koptatták, egyik napról a másikra egy másik közösségbe kerülnek, amelynek szabályai teljesen mások, mint amire tanították őket. Az iskolában a humanitásra tanították a diákokat, a fronton viszont ölniük kell. Az iskolában a kritikára nevelték őket, míg a fronton meg kell szokniuk a zokszó nélküli engedelmességet. Az iskolában arra tanították őket, hogy apák legyenek, a fronton viszont azt sugallják nekik, hogy ha kell, haljanak meg a császárért és a hazáért. A két közösség, az iskolai osztály és a hadsereg normái tehát szemben állnak egymással.

Lassanként rájönnek, hogy meghalni és ölni nem dicsőséges, hanem értelmetlen és kilátástalan cselekedet. A háború borzalmait a narrátor, Paul Bäumer szemével látjuk. A film in medias res egy csatajelenettel indul, ahol sorra megismerjük a fiatal rekrutákat, majd látjuk, miként léptek be korábban a seregbe tanáruk szavainak hatására. Hosszan szemtanúi lehetünk a kiképzés elembertelenítő folyamatának, amelyből a sár, veríték és értelmetlen parancsok mellett nem hiányozhat a katonafilmek állandó balekja, a rabiátus kiképző tizedes, akit az újoncok lóvá tesznek. A fiatal katonák lassan megszokják a frontéletet, már amennyiben ez élet. Rájönnek arra is, hogy nem a francia, hanem a személytelen puskagolyó, gránát, harci gáz, lángszóró öli meg az embert, és nincs semmi dicsőséges a halálban.

A film bemutatja a fronton szolgáló katonák és a civil hátország mentalitásbeli ellentétét. Bäumer és társai eleinte szintén elhiszik a haza védelméről szóló szép szavakat, de ahogyan egyre több halált és szenvedést látnak maguk körül, lekopik róluk a propaganda hatása. Amikor Bäumer hazamegy, ismerős idős civilek telepednek asztalához, és vitatkoznak a háború menetéről a békés sörkertben. A frontkatona csendesen, szomorkás mosollyal az ajkán hallgatja az öntelt frázisokat, amelyek a frontot hírből sem ismerő, de propagandával átmosott civilek szájából ömlenek. Bäumer sorra veszíti el gimnáziumi osztálytársait, végül meghal, éppen azon az 1918. októberi napon, amikor a császár elolvassa a cinikusan lakonikus hadijelentést, miszerint „nyugaton a helyzet változatlan”.

Bőrszín és háború

Most, hogy az I. világháborúra emlékezik a világ, érdemes emlékeztetni arra, hogy sok nem európai születésű katona áldozta életét az anyaországért. 2008-ban a BBC forgatott játékfilmet Walter Tull-ról, a brit hadsereg első olyan színesbőrű tisztjéről, aki fehér katonákból álló gyalogosalakulatot vezényelt. Tull nagyapja még rabszolga volt, ő pedig már futballistaként szerzett magának hírnevet, majd pedig beállt a seregbe. Harcolt a Somme-folyó menti csatákban, majd 1917-ben elvégezte a skóciai tisztképző tanfolyamot (dacára annak, hogy az ekkor érvényes szabályzat a tiszti rangot csak „tisztán európai származásúak” számára tartotta fenn). Tull 1918. március 25-én esett el Franciaországban.

Miért fontos ez? Azért, mert napjainkban a televízió is hozzájárul az állampolgári neveléshez. A BBC fontosnak tartotta, hogy megismertesse a brit nézőket egy színesbőrű katona életén keresztül azzal: a Brit Birodalom védelmében bőrszínre való tekintet nélkül helytálltak katonák. Walter Tull-nak mind a futballpályán, mind a skóciai tisztképző akadémián meg kellett küzdenie a faji előítélettel. Például társai kiteszik Walter ágyára a cipőjüket, és pénzt raknak melléje, utalva arra, hogy a korban a fehérek nem tartották másra alkalmasnak a feketéket, mint cipőtisztításra. Ám Walter bajtársiasságával, bátorságával kivívja a társai és az öreg kiképzőtisztje tiszteletét. Sikerül beilleszkednie a csapatba, és a közösség tagjává válnia. Ehhez hozzájárul, hogy megmenti egyik társa életét, a másiknak pedig a becsületét a kiképzés során.

Egy baloldali nézetekkel szimpatizáló tisztnövendék-társa, Cooper megpróbálja meggyőzni arról, hogy a háború felesleges, erkölcstelen, és a tisztességes embereknek szembe kell szállniuk a brit elittel. Cooper egy ideig az egyetlen, aki becsüli Tull-t, de értelmetlennek és fölöslegesnek tartja az áldozatát. A brit nemesi családból származó Cooper gyűlöli a háborút és saját társadalmi rétegét, a brit elitet. Nem önszántából jelentkezett tiszti tanfolyamra, csak azért, hogy megfeleljen a családi elvárásnak, hiszen apja és nagyapja is tábornok. Meggyőződése, hogy a háború nem a németek és az angolok között folyik, hanem a felsőbb osztályok és az elnyomottak között. Vagyis ugyanarra a következtetésre jut, mint Bäumer, azzal a különbséggel, hogy ő a háborúért felelősöket is keres. Míg a német ifjú passzív marad, Cooper aktívan tenni akar az értelmetlen vérontás megakadályozásáért.

Cooper megpróbálja meggyőzni Waltert, hogy ne vezessék munkásosztálybeli katonáikat a vágóhídra. Az orosz forradalommal és a francia zendülésekkel példálózik. Walter, bár súlyos sérelmei vannak a társadalom részéről, amely őt nem fogadja el egyenrangúnak, önérzetesen elutasítja, hogy az alárendeltjeit lázadásra buzdítsa, és figyelmezteti Coopert, hogy baja lehet a háború-ellenes és szocialista agitációból. A színes munkásosztálybeli katona az, aki bizonyítani akar a háborúban, és nem hagyja megingatni magát.

Hiába, Tull számára van értelme a háborúnak: ő az önbecsüléséért küzd, míg a fehér Coopernek, aki nagy múltú katonatiszti családból származik, nincs semmilyen személyes oka vérét ontani a gyarmatosító Brit Birodalomért. Azok, akik a társaik és a társadalom megbecsülésére vágynak, hajlamosabbak áldozatot hozni érte. Ezt csak azok nem értik, akik azt hiszik, a gazdasági alapok irányítják a történelmet, és nem pedig a személyek és csoportok önbecsülése. Walter bizonyítani akarja - és bizonyítja is-, hogy ugyanolyan jó, mint a fehér társai, és képes még egy skót lány iránti szerelmét is feláldozni azért, hogy a frontra vonulhasson, és teljesítse a kötelességét.

Ahogyan látható, az amerikai, német, brit filmesek törekedtek arra, hogy izgalmas alkotásokban feldolgozzák a világháború történetét. Ezek a filmek hozzájárultak a nemzeti kohézió megerősítéséhez, és példaképeket kínáltak (mint egyik oldalon York vagy Tull, másik oldalon Cooper és Dax), akikkel azonosulni lehetett. Mindemellett a háborús filmek lehetőséget nyújtottak a társadalmi konfliktusok széles körének bemutatására, és a legjobb filmek eljutottak oda, hogy mentesek maradtak az ellenséget sújtó előítéletektől.