Idén három különösen erős film jutott be a Lux-díj fináléjába, fókuszban olyan témákkal, mint a migráció, a női önrendelkezés vagy a tanárok társadalmi megbecsülésének hiánya. Az Európa Parlament filmművészeti díjára jelölt alkotásokat november 3. és 5. között vetíti az Uránia mozi (az ingyenes jegyek már elkeltek a várólistákra itt lehet regisztrálni.) Villámrecenziók következnek.

Mediterranea (Jonas Carpignano)
vetítés: november 3. – 19:00

Az olasz-amerikai Jonas Carpignano rendezése a körülmények szerencsétlen –a produkció szempontjából szerencsés – összejátszásának köszönhetően épp a menekültkrízis közepén jutott el hozzánk. Filmértő körökben talán evidencia, de azért nem árt leszögezni: amikor egy témáról – bármilyen témáról – történő diskurzusban a politikai érdekek és a hívószavakkal manipuláló, felületes médiatudósítások diktálják az ütemet, különösen nagy szükség van a probléma leegyszerűsítésektől mentes, árnyalt megközelítésére. Egy ilyen filmnek – ha nem propagandaprodukcióról van szó – minden esetben az embert, ez egyéni sorsot kellene mércéül vennie.

A Mediterranea éppen ilyen film, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az első pár percben, amikor a Burkina Fasó-i migránsok Olaszországba tartó viszontagságos útját követhetjük, a rendező hasonló módon veszi fel a főszereplő nézőpontját, mint Nemes László a Saul fiában. A párhuzam azért is helytálló – legalábbis kezdetben – mert Carpignano sem akar szánalmat ébreszteni hőse iránt. Kamerájával végigköveti a férfi szállás- és munkakeresési kísérleteit, illusztrálja a beilleszkedés gyakorlati nehézségeit, de az érzelmi manipulációtól tartózkodik. A családját hátrahagyó főhős korántsem viselkedik minden szituációban mintamigránsként – egy tüntetésen, amikor elszakad benne valami, ő is randalírozni kezd –, Carpignanónak nem célja, hogy glóriát rajzoljon a feje fölé, de az olaszokat sem patás ördögökként láttatja.

A Mediterranea „trükkje” mindössze annyi, hogy premier plánba hoz egy emberi arcot – a félig-meddig saját magát alakító Koudous Seihon természetes jelenlététől működik igazán a történet –, és ennél többet, fontosabbat nem is tehetne.

A lecke (Krisztina Grozeva, Petar Valcsanov)
vetítés: november 4. – 19:00

A „mire lennél képes a családodért?”- kérdést élezi ki a végletekig A lecke (Urok), amelyben egy harmincas tanárnőnek kell egyre súlyosabb morális döntéseket meghoznia. A bolgár Nadezhda, aki kérlelhetetlen szigorral próbálja becsületre nevelni általános iskolás tanítványait, a férje által felhalmozott adósságok miatt kénytelen kölcsönt felvenni egy rosszhírű uzsorásnál; ha nem tenne így, elárvereznék a fejük felől a családi házat. A pénzt azonban nem tudja visszafizetni, így miközben az osztályában a diákok közt megbúvó zsebtolvaj lebuktatásán ügyködik, az iskola kapuin kívül saját elvei megszegésére kényszerül.

A Kristina Grozeva – Petar Valchanov rendezőpáros filmjének különlegessége, hogy a hősnő kálváriáját drámai eszközök nélkül mutatják meg – Nadezhda a szakadék széléhez szinte észrevétlenül, apró banális lépésekkel jut el. A lecke bízvást tekinthető a Két nap, egy éjszaka párdarabjának, nemcsak a rögrealista hangvétel miatt, hanem a női főszereplők okán is: Marion Cotillard figurájához hasonlóan Margita Goshevának is a határidő szorításában kellene az anyagi problémáit megoldania, csak amíg előbbi nem egyedül néz szembe a krízissel, addig utóbbi nem számíthat senki másra, és még azt a luxust sem engedheti meg, hogy kimutassa az érzelmeit.

Mustang (Deniz Gamze Ergüven)
vetítés: november 5. – 19:00

A nők – pontosabban a lányok – szabadságvágyáról szól a CineFest fődíját elnyert török Mustang. Egy észak-törökországi faluban él az öt, korán elárvult lánytestvér a nagymama és a szigorú nagybácsi háztartásában. A helybéli kamaszfiúk egyre nyilvánvalóbb érdeklődését látva a nevelőszülők szorosabbra fogják a pórázt – újabb és újabb rácsok kerülnek fel az ajtókra és az ablakokra, majd rohamtempóban megkezdik a lányok kiházasítását. Deniz Gamze Ergüven – a név egy női rendezőt rejt – megkapó érzékenységgel vezeti be a nézőt a bigottság ellen elkeseredetten lázadó testvérek világába; a fordulatoktól mentes történetet ez az empátia hitelesíti. A „felvilágosult nyugatról” nézve a Mustang persze nyitott kapukat dönget – ki ne ütközne meg azon, ahogy a nászéjszaka után a rokonság az ajtón dörömbölve követeli a véres lepedőt? –, Törökország keleti felében azonban jó eséllyel felforgatónak, vagy akár hazaárulónak minősülnek az alkotók.

Bővebben a filmekről: itt.