A Varga Katalin balladájának sikere óta a kicsit magunkénak is érzett rendező, Peter Strickland tavaly forgott, harmadik egészestés munkája, a The Duke of Burgundy az idei Titanic (és a tavaszi premierek) talán egyik leginkább várt darabja. A 2014-es Torontói Filmfesztiválon debütált mozi azóta tucatnyi fesztivál közönségét hozta lázba és/vagy ejtette zavarba a lepke- és rovarszakértő Cynthia és cselédlánya, Evelyn szerelmének szadomazo köntösbe bújtatott, tabuktól mentes ábrázolásával. Ha valaki ezen a ponton elkezdené dörzsölni a tenyerét, hogy A szürke ötven árnyalata után itt van nekünk egy újabb, polgárpukkasztó S/M-film, az vagy most fejezze be az olvasást, vagy gondolkodjon el rajta, hogy tényleg érdekli-e a fekete bőrcsizmát csupán a szenvedélyes szerelem jellemzőinek pontos bemutatásáért használó rendező lírai mélységű és lassan csordogáló filmje a Szürke olcsó hatásvadászata után.
Strickland filmjei, így a Varga Katalin, vagy az azt követő, a horror és a thriller határmezsgyéjén tanyázó Berberian Sound Studio ugyan minden esetben felkeltik a kritikusok figyelmét, és a fesztiválok közönsége is kuriózumként kezeli ezeket az alkotásokat, de azzal kapcsolatban már megoszlanak a vélemények, hogy a valóban erős alapkoncepciók és a tetszetős, egyedi külcsín mögött milyen mélységű mondanivaló rejtőzik. Sajnálatos módon az egyesek által előszeretettel alkalmazott, mások által röhejesnek tartott midcult-kategóriába sorolt brit filmes legújabb munkája sem oszlatja el a fenti kételyeket. A Duke szemet gyönyörködtető képeinek szuggesztív erejéhez, vagy a szereplőket és az őket körülvevő környezet ábrázolásának erősségéhez kétség nem fér, ahogy az érzelmi húrokat mozgató fő motívumba csempészett humor finoman visszafogott, patikamérlegen adagolt használata előtt is kalapot emelhetünk. A szerelmespár érzéseit, pontosabban maguknak az érzéseknek a természetét vizsgáló tartalom azonban végeredményben vajmi kevés újdonsággal vagy eredeti gondolattal szolgál. Azt, hogy egy látszólag domináns szereplő valójában gyenge, védtelen, és hajókötél vastagságú szálakkal függ a külvilág szemében alárendelt fél vagy áldozat puszta lététől, már az Amerikai pszicho is világosan megmutatta, pedig Easton Ellis még nem is egészítette ki a szadizmust az élvezetet nyújtó kínokozás mára elválaszthatatlan párjává lett mazochizmussal.
A Duke két főszereplője közül az ódon hangulatú kastélyában, intarziás bútorok között magányosan élő Cynthia van „felül”, míg a bejárónő Evelyn természetszerűleg tölti be az „alárendelt” szerepet. A kastély Cynthia elefántcsonttornya, ahol a hihetetlen műgonddal és precizitással összeállított lepke- és rovargyűjteményét őrzi. Ha átlépi a küszöböt, azt legfeljebb valamilyen tudományos konferencián való, kötelező-jellegű részvétel miatt teszi. Ebbe a külvilágtól jéghideg kőfalakkal elzárt világba csöppen bele a fiatal cselédlány, akit eleinte még mintha kellemetlenül érintene a ház úrnője általi folyamatos megaláztatás, hogy aztán egymással párhuzamosan elragadja a Stockholm-szindróma és beleszeressen a rideg és kegyetlen álarc mögött melegségre és intimitásra vágyó Cynthiába. Ezen a ponton pedig kezdetét veszi az érzelmek játszmája. Evelyn lassan átveszi a gyeplőt, szolgából uralkodóvá válik, és egyre konkrétabb és pontosabb utasításokkal látja el az idősebb nőt, hogy az hol, mikor és milyen módon alázhatja meg őt. Újra és újra eljátszatja vele a kezdetben még bántó jeleneteket, sőt behozza a saját vágyait is a kapcsolatba, amitől az végérvényesen egyenrangúvá válik. Amikor pedig Cynthia kezdi megunni a dolgot, Evelyn azonnal előveszi a jól bevált eszközt, és féltékennyé teszi szerelmét.
A néhány jelenettől eltekintve gyakorlatilag kétszereplős kamaradrámaként aposztrofálható filmben Strickland nem is tudná kikerülni a premier plánok, vagy a kastély szobáin belüli lassú fahrtok, közelítések és távolítások alkalmazását. Előbbiek – Sidse Babett Knudsen (Cynthia) és Chiara D'Anna (Evelyn) remek játékának is köszönhetően – kitűnően láttatják az érzelmek megnyilvánulásait egy arcizom rándulásától kezdve a kezek tartásáig, míg a kameramozgás azt a sokszor nyögvenyelős folyamatot érzékelteti, amely a két nő dominanciára irányuló játszmáját jellemzi. Szimbólumok gyanánt pedig tálcán kínálják magukat a már halott és gombostűvel kitűzött, vagy még a szabadban, az ablak előtt szárnyaló lepkék és pillangók, vagy Cynthia gyűjteményének egy másik részét képező, kifejlett vagy éppen bebábozódott hernyók és bogarak színes kavalkádja, az élen természetesen a többször is hangsúlyosan felvillantott Hamearis lucinával, vagyis a Duke of Burgundy fantázianevű lepkefaj egy példányával.
A film különlegessége, hogy kizárólag női szereplőket vonultat fel, amelynek azonban véleményem szerint semmi köze a borítékolható feminista értelmezéshez. Az író-rendező Strickland azzal, hogy „egyneműsítette” filmjét, éppen a nemek szerepét szerette volna kivonni a történetből. Így részint elkerülhető bármiféle általánosítás, a néző fejéből ki lehet iktatni a különböző nemekkel és ezek interakciójával kapcsolatos prekoncepciókat, ami lehetővé teszi, hogy kizárólag az emberi érzésekre, a szeretet e szenvedélyes, de sajátos módjára figyeljünk. A The Duke of Burgundy predesztinálva van rá, hogy megossza a közönséget, akár az ábrázolt, erotikus jelenetek egyesek számára visszafogott, másoknak talán túl erőteljes voltát, akár a történet bemutatásának valódi célját illetően. Egyet tehát biztosra vehetünk: Strickland legújabb filmje is port kavar majd, és sok vita alapja lesz, mind a nézők, mind a kritikusok körében.
A Pioneer Pictures gyártásában készülő filmet a hazai közönség először a Titanic Fesztiválon láthatja (04.11., 20:00, Uránia; 04.18., 21:00, Puskin), majd április 30-ától szerepel a mozik műsorán.