„Így kezdődött!” – Az alábbi szöveg 2005. július 6-án jelent meg a Sokk Magazin hasábjain. Akkor még nem gondoltam, hogy békaemberekkel fogok találkozni egyszer majd könyvet írok Lucio Fulciról, egyszerűen csak érdekelt néhány (horror)filmje, amelyek aztán meglepően színvonalasnak és érdekesnek bizonyultak, ezért leírtam róluk pár dolgot – néhány szükséges javítástól eltekintve szó szerint az alábbiakat. Bár ezekkel a sorokkal ebben a formában már nem értek 100%-osan egyet, úgy gondolom, érdemes ismét közreadni őket, már csak azért is, hogy felhívjam rá a figyelmet: jóval több van ebben a témában, mint hinné az ember. Hogy pontosan mi, és hogy mennyiben tér el a mai véleményem a 9 évvel ezelőttitől, kiderül A modern horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero című kötetben olvasható monográfiából. – OD
A halottak is spagettit esznek 3.
Lucio Fulci zombitrilógiája: Zombi + A pokol hét kapuja + Zombik városa
Fulci három, nem közvetlenül, de rövid időn belül egymás után leforgatott horrorfilmjének, a tematikailag és vizuálisan lazán összekapcsolódó Zombi-trilógiának középső, de értékeit tekintve leginkább bronzérmes darabja a Zombik városa (avagy Zombi [lóg] a harangkötélen, Holtak városa, Paura nella città dei morti viventi, City of the Living Dead etc.). Ennek a filmnek elvileg a másik kettő ötvözetének kellene lennie, hiszen a cím zombikra utal, a „történet” pedig hasonlóan zavaros és homályos (kedvesebben: rémálomszerű), és még határozottabban Lovecraftre támaszkodó, mint A pokol hét kapujáé. Fulci azonban ismét meglepetést okoz.
A Zombik városa címe ellenére (és hasonlóan az élőhalottakkal szintén nagyon takarékosan bánó A pokol hét kapujához) nem is annyira zombifilm, mint inkább egy sajátos szellemtörténet. A lovecraft-i utalások ebben az esetben sem jelentenek többet, mint A pokol hét kapujánál: Lovecraft a borzalmak kitalálásában és tálalásában minden bizonnyal fontos ihletője volt Fulcinak, aki ötleteket, helyszíneket és neveket vesz át tőle, de „A gore keresztapja” nem akar Lovecraft-filmet készíteni: Fulci teljesen vizuális beállítottságú rendezőként mutatni akar, nem pedig Lovecraftként a befogadó fantáziájára hagyatkozva utalni, homályosan leírni.
Tehát ami a „zombikat” illeti a Zombik városában, ahhoz képest, hogy Fulcit sokan a „klasszikus” (vagyis inkább romerói) értelemben vett zombifilm egyik legjelentősebb alakjának tartják, újra és újra meglepetést okoz azzal (ld. még The House by the Cemetery), hogy leghíresebb filmjeiben az élőhalottak csak nyomokban hasonlítanak Romero filmjeinek belassult húsevőihez, sőt, gyakorlatilag a Zombit és A pokol hét kapuja végét kivéve lassan, rothadva lépegető zombikról nem is beszélhetünk.
„Az Élő Halottak Városa” cím alapján minimum panelházak között belassulva tomboló zombihordákra számítunk, de a „Zombi-trilógia” e darabját megtekintve egyértelművé válik: Fulcit nem ezek a szörnyek érdeklik. Filmjei nem a társadalomról, az elbutult és elidegenedett-elérzéktelenedett tömegekről szóló allegóriák, hanem az ismert világon túli rémségekkel szembesülő emberek küzdelmének és pusztulásának krónikái, különös tekintettel a rémségek részletes bemutatására.
A Zombik városa „szörnyei” élő halottak, de ha zombinak hívjuk őket, akkor már nyugodtan lehetnek szellemek vagy akár vámpírok is. Reanimált testekről van szó természetesen, de nem úgy, ahogy azt a Zombiban is láthattuk. És nem lényeges a zombi harapása sem, mint fertőzésterjesztő tényező. Ezek túlvilági lények, testet öltött gonosz szellemek emberfeletti képességekkel. A Dunwich-ban (Lovecraft kedvelt helyszíne) feltűnő zombik közelebbi rokonai a The House by the Cemetery Freudsteinjének, vagy A pokol hét kapuja Schweikjének és Joe-jának, mint a Zombi karibi halottainak. A film maga pedig távolról sem kalandfilm-szerű, mint az utóbbi, hanem inkább A pokol hét kapujában látható rémálom egy – rosszabb hatásfokú – változata.
Ami a film „történetét” illeti (…) a logikátlan cselekményben – ismét – hihetetlen események történnek érdektelen és kidolgozatlan karakterekkel. A jelenetek gondos megírása helyett a szerzők szemmel láthatóan a minél gusztustalanabb és erőszakosabb ötletek kiagyalásán törték a fejüket. Ezek közül is kiemelkedik három, melyek talán Fulci összes filmjéből a legdurvábbak: a hírhedt „kihányja a belét”-jelenet (Michele Soavi barátnője szó szerint értelmezi a mondást), a „fúró a fejbe”-jelenet (vagy stílszerűen és kis torzítással: „szöget ütött a fejébe valami”), illetve a semmilyen szólás-mondásnak meg nem feleltethető féregesős jelenet.
A rendező sajátos suspense-értelmezésének lehet mintadarabja még az a rész, amelyben E. A. Poe nyomán egy szereplő a sír mélyén tér magához, majd a kiszabadítója csákánnyal esik neki a koporsónak, persze szigorúan arra a részre ütve, ahol a tetszhalott feje fekszik. Amíg az éledező „halott” felhívja magára a sírtól távozóban lévő újságíró figyelmét, Fulci egy rövid ideig Hitchcockként rendez és vág. De jó példa lehet ez az epizód még a Fulci-filmekben szereplő emberek következetes gondatlanságára és butaságára is: a rémisztő hatása miatt felhasznált ötlet lényege, hogy a csákány hegye alig valamivel a fej és a szem előtt áll meg, ami persze az életben (vagyis ha a csákány hegye nem állna meg kötelezően fél centivel a test előtt) könnyen a halálát okozhatja annak, akit éppen a haláltól igyekszünk megmenteni…
Szemkinyomásról ezúttal nem számolhatunk be, van viszont szem-véreztetés – Fulci mester ezúttal is teret enged a látószervek kínzása iránti fixációjának.
A visszatérő színészek (különösen Catriona MacColl) és a szinte állandó stábtagok mellett ebben a filmben feltűnik az elismert rendező, Michele Soavi (Dellamorte Dellamore), valamint maga Fulci is, aki egyfajta beszédkényszeres Hitchcockként egy rövid cameóval írja alá a filmet (akárcsak a Trilógia többi filmjét, a The House by the Cemetery-t és számos más alkotását is).
Maga a film nem olyan hatásos ugyan, mint a Zombi vagy A pokol hét kapuja (előbbinél rosszabbul megírt, utóbbinál kevésbé meggyőző képileg), mégis a gyengébb jelenetei közé beékelődik jópár olyan, amelyek hosszú távon beleégnek a néző agyába. Ilyen a gusztustalan jelenetek mellett a kisfiú rémült futása a kihalt esti utcán, a hangulatosan ábrázolt szobabelsőkben játszódó jelenetek, és abszurditása ellenére a koporsóból való kiszabadulás jelenete is.
Más szempontból viszont találunk nagyon gyenge ötleteket és epizódokat. A pokol hét kapuja torz Schweikjéhez hasonlóan újra és újra feltűnő öngyilkos pap rendszeresen a semmiből tűnik elő, amit Fulci úgy oldott meg, hogy egy hanghatással kísérve az „üres” térbe egyszerűen bevágta a pap baljósan néző, vicsorgó alakját. Így a rémalak – hipp-hopp – egyszercsak felbukkan a vásznon, ami némileg az amatőrfilmekre emlékeztet (jószándékú apukák csináltak ilyet Super 8-as kamerákkal a nyolcvanas évekbeli családi felvételeken, amikor a „vágást” csak úgy tudták megoldani, hogy ügyesen elindították, majd leállították a felvételt, akarva-akaratlanul hasonló hatást érve el), ami egy kicsit nevetséges, ráadásul méltatlan a rendezőhöz. Vincenzo Tomassi híres olasz horrorok (többek között a Cannibal Holocaust) és B-filmek tömegét vágta Fulci legtöbb fontos munkája mellett, ennek ellenére a Fulci-filmeket a vágással kapcsolatban többször érheti jogos kritika, mint pl. az operatőri munkát illetően. Ugyancsak gyengén sikerült a film improvizáltnak ható vége is. (…) A különböző elméletekkel magyarázható, de egyébként nagyon erőltetett befejezés a Zombi és A pokol hét kapuja lezárásához képest különösen halovány.
Az Zombik városa összességében tehát egy össze nem álló, zavaros film, mely a legtöbb szempontból alulmarad a Trilógia többi darabjával szemben, mégis tartalmaz néhány meglepően jó jelenetet és emlékezetes beállítást.
***
A Zombi-trilógia sikerében egyértelműen oroszlánrésze volt Fulci vitathatatlan vizuális érzékenységének. A viszonylag alacsony költségvetés mellett is figyelemreméltó színvonalon dolgozó kollégák nélkül azonban a rendező már nem tudta ugyanazt nyújtani, mint korábban. Tehetsége mellett szóló érvnek jó példa a nevével reklámozott, de valójában túlnyomórészt Bruno Mattei és Claudio Fragasso által rendezett Zombi 3 (alias Zombie Flesheaters 2), amely a címe ellenére nem folytatása a Zombi „2”-nek. Ez a minden szempontból pocsék film alig mutat valamit Fulci tehetségéből, inkább tűnik Ed Wood-i értelemben vett vígjátéknak, mint horrornak.
A Zombi-trilógiáról szóló cikksorozat ezzel a végére ért (az első rész itt olvasható, a második pedig itt), de egy Fulci-filmmel, a The House by the Cemetery-vel foglalkozunk még a blogon.
