A kulturális különbségek és az ebből fakadó komikus félreértések, az eltérő hátterű figurák között megszilárduló barátságok és a legkülönfélébb karaktereket is összefűző mély emberség rendkívül hálás alaptémái lehetnek egy televíziós sorozatnak. A norvég-amerikai koprodukcióban készülő Lilyhammer (Lillehammer) alkotói pontosan értik, miként vázolhatók fel olyan szituációk és dramaturgiai helyzetek, melyek aztán lehetőségeket teremtenek a fenti motívumok humoros kiaknázására. Az egykori főnökei elől egy aprócska skandináv faluba menekülő New York-i gengszter fokozatos beilleszkedése a Miért éppen Alaszka? és a Maffiózók keresztezéséből született. Az írók nemcsak a nagydumás olasz-amerikai városlakó és a szótlan vidéki norvégok kommunikációs nehézségeiből csinálhatnának viccet, de a semmi közepére csöppenő nagyvilági figura elveszettségét is kiaknázhatnák. Az első évad nyolc epizódja alapján úgy tűnik, a Lilyhammer stábja sajnos nem birkózik meg a remek alapötletek megfelelő kibontásával, és az említett elődökkel ellentétben gyakran felszínesebb félmegoldásokat választ.
A ‘94-es téli olimpia fagyos helyszínén boldoguló maffiózó kalandjai meglepően keveset foglalkoznak a valós mentalitásbeli különbségekkel, és inkább a direkt komikum, az egyoldalúan ábrázolt, közvetlen karikatúra felé veszik az irányt. A gyönyörű és békés új lakóhelyén a régi, bejáratott módszerekkel egy abszurd, szedett-vedett bűnszervezetet építő Frank Tagliano története gyorsan elrugaszkodik a realitásoktól, majd a vaskos előítéletek használatából (hallgatag északiak - simlis, kedves bűnözők) egy bájosan elrajzolt, de néhol kissé lapos szatíra születik. A norvégokat bürokratikusan gondolkodó, nehézkes és bogaras nyárspolgárként bemutató fogalmazásmód rendben lenne, ha ezt a sajátos életvitelt a főhős lassú jellemfejlődése, az elkerülhetetlen és szívmelengető integrációja kísérné (ahogy történt a Miért éppen Alaszká?-ban Dr. Joel Fleischman esetében). Az északi fény alatt rendkívül gyorsan és sikeresen boldoguló, sőt, már-már helyi hőssé avanzsáló Frank túlzottan idealizált hős a kétdimenziósra hagyott mellékszereplők között, így a széria épp a jótékony kiegyensúlyozottságot mellőzi. Az alkotók e módszere nemcsak vitatható, de egy idő után határozottan zavaró: az egyszerűsítés és a célzott humor működik ugyan egy bizonyos pontig, az aszimmetrikus amerikai fölény, a kiszámítható fordulatok az évad vége felé kifullasztják, majd kényszerpályára lökik az ígéretesen induló eseményeket.
A civilben Bruce Springsteen bandájában gitározó Steven Van Zandt a Maffiózókban megismert figurát játssza újra, azzal a különbséggel, hogy a szereplőnek ezúttal gyakran megered a nyelve. A norvég mellékszereplők viszont már korántsem ilyen szerencsések: az alulírt karakterek általában egy-egy tulajdonságot, klisészerű típusfigurát vagy épp egy unalomig ismert előítéletet testesítenek meg, melyekből aztán hol rosszabb, hol jobb gegek születnek. Míg a kiinduló szituáció érdekessége gond nélkül elviszi a hátán az első néhány részt, az évad vége felé már egyértelműen láthatóak a kifáradás jelei. A Lilyhammer karaktervezérelt dramaturgiájában azonban még egyértelműen ott a korrekció lehetősége, a főbb mellékszereplők elmélyítésével például az írók akár új lehetőségekkel, új poénforrásokkal is gazdagíthatnák a készülő második évadot. Bízzunk benne, a hosszabb szünetet tartó stáb levonja majd a szükséges tanulságokat, a szerethető receptúrában ugyanis még mindig ott egy valóban remek sorozat ígérete.
