Mandingo - amerikai, 1975. Rendezte: Richard Fleischer. Írta: Kyle Onstott regénye és Jack Kirkland darabja nyomán Norman Wexler. Producer: Dino De Laurentiis. Operatőr: Richard H. Kline. Vágó: Frank Bracht. Zene: Maurice Jarre. Szereplők: James Mason (Warren Maxwell), Perry King (Hammond Maxwell), Susan George (Blanche), Brenda Sykes (Ellen), Ken Norton (Mede), Lillian Hayman, Richard Ward. 127 perc.
Utazók útra fel! – Mit kell tudni róla?
Híres-hírhedt kosztümös dráma a rabszolgatartás korából, a legvitatottabb blaxploitation filmek egyike. A karakteres bűnfilmjeiről (Narrow Margin, A bostoni fojtogató), történelmi kalandfilmjeiről (Barabás, Vikingek) és sci-fijeiről (Zöld szója, Fantasztikus utazás) ismert Richard Fleischer kapott hideget-meleget ezért a fajgyűlöletet nyíltan ábrázoló, de szentimentalizmus nélkül kritizáló műért: Roger Ebert rasszista szemétnek titulálta, Robin Wood a faji kérdésekkel foglalkozó hollywoodi filmek valaha készült legnagyobb darabjának nevezte. A vélemények polarizáltsága nem véletlen, de mindenképpen túlzó. Ami konkrétan az előítéletességet illeti, érdemes összevetni a Mandingót az esztétikai skála másik végén elhelyezkedő, mégis hasonló jellegű Elfújta a széllel, a régi Hollywood (vagy ha így jobban tetszik: a klasszikus mozigiccs) leginkább kanonizált, talán legnépszerűbb alkotásával, ami mellesleg szintén visszaköszön a Django elszabadulban.
David O. Selznick produkciója túlnyomórészt szélsőségesen pozitív vagy negatív karaktereket mozgat, és a feketék ábrázolásában sem szakít a sztereotípiákkal, sőt: a nagyszájú, de jószívű mámitól a buta és hisztis csitrin a gazdát hűségesen szolgáló, halk férfiakig minden színes bőrű szereplő azt a koncepciót támasztja alá, amit Kipling nyomán „a fehér ember terhének” szoktak nevezni, és az eltérő rasszhoz tartozókat segítségre szoruló kvázi-gyermekké degradálja. Fleischer ezzel szemben egyértelműen emberi lényeket szerepeltet mindkét oldalon, éppen csak annyi romantikát engedve a történetbe, amennyi feltétlenül szükséges – igaz, az eszközökben már nem válogat, a hatáskeltés érdekében szügyig gázol a tabukban és szélsőségekben.
A Mandingót pont az teszi annyira vitatottá, hogy összességében kiismerhetetlen. A rendező látszólag szenvtelenül ábrázol, valójában csak tartózkodik az érzelgősségtől, miközben a szakma összes létező trükkjét bedobja, gyakorlatilag jelenetenként máshogy manipulálva a nézőt. Ez tehette megosztottá és tanácstalanná a kritikusokat és anyagilag sikeressé a filmet: Fleischer a primer ösztönökkel játszva egyszerre vitte vászonra minden redneck nedves álmát és a Black Panthers mozgalom eszmei gyökereinek kibontakozását.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
Warren Maxwell és sánta, de jóképű fia, Hammond egy nem túl fényűző ültetvény gazdáiként adják-veszik a rabszolgákat, akiket ugyan egyértelműen állatnak tartanak, ám ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ágyasként tartsák őket, vagy éppen gyereket csináljanak nekik. Hammond nagyjából egy időben vásárol meg egy csinos fekete lányt, Ellent, veszi el az unokatestvérét, Blanche-t, és tesz szert – apja legnagyobb örömére – egy erős mandingóra (azaz a mandinka törzs egyik tagjára), Mede-re, akit harcosként és „fedezőménként” kíván felhasználni. Többet elárulni a cselekményről bűn lenne.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Rögtön az első percekben, legalábbis ha a Django elszabadulra gondolunk: a két film stáblistája meglehetősen hasonló, beleértve a kameramozgásokat, a témát és a betűtípust – éppen annyi eltérés van köztük, amennyi az új Tarantino-film western-jellegét erősíti (Muddy Waters éneke helyett a Django zenéje hallható, burjánzó déli vidék helyett kietlen tájat látunk, a vonuló rabszolgák között már feltűnik a leendő hős is; külön szerencse, hogy a Django főcímének betűtípusa hasonlít a Mandingoéra, ezzel QT két legyet ütött egy csapásra). A Becstelen brigantykhoz hasonlóan a rendező ezúttal is megkavarta a nézői elvárásokat: a címmel ugyan egyértelműen egy bizonyos hagyományra utal, de valójában rokon alműfajok sajátos elegyét alkotja meg. Korábban ez a bandába verődő hősökről szóló háborús akciófilmből, illetve a kémeket-merénylőket szerepeltető drámából állt, ezúttal a faji kérdéseket feszegető és a Dél sajátos világát ábrázoló mozi keveredik a bosszútörténeten alapuló olasz westernekkel. A Jamie Foxx alakította Django bőrszíne és igazságkereső dühe a Mandingo rabszolgáitól, neve és küldetése (bosszú a szerelem miatt) az eredeti Djangóból származik.
És ha ez nem lenne elég, ott van még az egyértelműen a Mandingóból átemelt „mandingo fight”, a cím említése a Jackie Brownban, és persze QT kendőzetlenül rajongó nyilatkozatai.
Csak ugatsz egész nap kicsi kutya…? – Hommage, lopás vagy valami más?
Idézetnél, tisztelgésnél jóval több, Fleischer műve (persze jelentősen átalakítva, inkább az Elfújta a szélt idéző pompával, és persze sok iróniával) ott kísért a Django elszabadul szinte összes ültetvényen játszódó jelenetében. Dr. Quentin Frankenstein az új szörnyéhez a Django után talán éppen a Mandingo szöveteiből használta fel a legtöbbet.
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
A Mandingo bőségesen megtérült Dino De Laurentiis-nek, de a kritika a mai napig nem tudta se lenyelni, se kiköpni. Tarantino a Showgirls apropóján a nagy stúdiók igen ritka, komoly költségvetésű, eposzi nagyságrendű exploitation filmjeinek egyikeként hivatkozott rá, amivel eléggé fején találta a szöget, de ezen is érdemes azért pontosítani.
Egyrészt az olyan „rokonokkal” ellentétben, mint a Paul Verhoeven-féle Showgirls vagy a Tinto Brass nevével fémjelzett Caligula, a Mandingo nagyon egységesen hatásvadász, a tömegesen érkező „inzultusok” közül nehéz egy olyat kiemelni, ami sokkal harsányabb lenne a többinél (Verhoeven valószínűleg már akkor bedobta a gyeplőt a lovak közé, amikor elolvasta a forgatókönyvet, Brass pedig tulajdonképpen csak egy volt a bábák közül, akiknek a kezei között elveszett a gyermek). Fleischer ugyanis lenyűgöző magabiztossággal zsonglőrködik olyan témákkal, mint a vérfertőzés, pedofília, szadizmus, első éjszaka joga, csecsemő- és feleséggyilkosság, miközben jó ritmusban, kellő gátlástalansággal ábrázolja az erőszakot és szexet.
Másrészt a legtöbb exploitation filmmel szemben a Mandingo távolról sem olyan elvtelenül „kizsákmányoló” és cinikus, mint amilyennek elsőre tűnhet (vagy beállítják). Ugyan a szájbarágós tanulságközlést és a politikai korrektséget messziről kerüli, de Norman Wexler forgatókönyve a megfelelő pontokon (főleg a szereplők képmutatása révén) egyértelműen felhívja a figyelmet az „üzenetre”, amit a rendezés is finoman aláhúz. Éppen csak nem rendelik alá az alkotók a szórakoztatásnak, amit viszont a film a maga módján (értsd: az ún. rossz ízlés jegyében, egy szappanopera cselekményével-fordulataival, kb. kimerítve egy trash filmekről szóló szakkönyv témajegyzékét) magas színvonalon teljesít.
És hogy visszatérjünk napjainkhoz: miután a Django elszabadult egyszerre bélyegzik rasszistának és ünneplik egy tökös fekete hős ábrázolása miatt, Tarantino is büszke lehet magára - sikerült a nagy előd nyomdokaiba lépnie, akinek művét egyesek a rabszolgatartás paródiájának tartják, míg mások szerint megrázó Holocaust-allegória. Ebből is látszik, hogy a kevéssé edzett néző csak fokozott óvatossággal közelíthet a komoly szakmai felkészültséggel és ugyanannyi gátlástalansággal operáló Mandingóhoz, különben úgy meglepődik, mint az egyszeri ültetvényes, aki nem maga veszi el egy oldalági rokona szüzességét.