Az „amerikai független film” címkéje szép lassan összemosódik a kásás, keserédes egzisztencialista szenvelgésekkel. Látva a honi forgalmazásba bekerülő, vészesen egysíkú kínálatot, a néző akár el is felejtheti, hogy a fehér középosztály infantilis harmincasainak búgó gitárkísérettel felskiccelt felnövés-drámáin túl is van még élet az indie-szcénán. Jeff Nichols tisztes kritikai elismeréseket besöprő filmje, a Take Shelter is „off-Hollywood”, ám a mű szerencsére ellentmond az egyre kiszámíthatóbb skatulya sablonjainak, és leginkább a lebilincselő történet, a gyönyörű vizualitás, a meglepő hangulatok miatt marad emlékezetes. Küllemét tekintve a film akár az álomgyárban is foroghatott volna, de a költői képeknek, az elképesztően erős színészi alakításoknak és a szabálytalan drámai ívnek köszönhetően azonnal nyilvánvalóvá válik, hamisítatlan szerzői alkotással van dolgunk. A Take Shelter nem gyorsan kiismerhető tucat-mozi: Nichols apokaliptikus víziója a szimpla családi drámát eposzi küzdelemmé varázsolja, a belső démonaival megküzdő családapából pedig univerzális hőst farag.
A film rögtön az első percben magába szippantja a nézőt, és a játékidő hátralevő részében már nem is ereszti. Az ősi természet és a kényelmes kertváros határán élő kétkezi munkás baljós, profétikus álmai egyre nyilvánvalóbbá teszik a rá váró tragédiát, Nichols azonban sokáig nyitva hagyja az értelmezési horizontokat, amivel extra energiát pumpál a történetbe. A hős lassan kirajzolódó kálváriája óhatatlanul szíven üti az embert, hiszen ez a hétköznapi családfő nem anyagi haszonért, nem elvont ideákért vagy magasztos elvekért küzd, hanem a józan ítélőképességét, a szeretteit, a megszokott életét próbálja megvédeni. Nichols komótosan bontja ki a sztorit, és az ókori sorsdrámákat idéző, súlyos családi átkokat, illetve a biblikus hangvételű, komor előjeleket az egyszerű családi boldogság, az átlagos kertvárosi lét kedves képeivel ütközteti, miközben a thriller, a horror és a sci-fi ismert elemeit is hézagmentesen illeszti a műbe. A rendező e sajátos kontrasztokkal rendkívül intenzív atmoszférát teremt, hisz a lefojtott feszültséggel, a többértelmű fogalmazásmóddal, illetve a tömegfilmes panelek és a szerzői megoldások keverésével folyamatosan fenntartja a közönség érdeklődését. Műve heroikus katasztrófafilmként, szimbolikus horrorként és filozófiai értekezésként is nézhető, ráadásul a Take Shelter az első kockától az utolsóig gyönyörű kiállású darab.
Nichols mellett mindenképpen meg kell említenünk még a főszereplő, Michael Shannon nevét is - a kortárs amerikai színésztársadalom egyik legkarizmatikusabb művésze ugyanis legalább olyan fontos alkotója ennek a mozinak, mint maga a rendező. A legapróbb gesztusokig kidolgozott, mégis természetes és visszafogott alakítása feledhetetlen élmény, hisz Shannon finom eszközökkel, csendes izzással varázsolja elénk a szellemi egyensúlyáért egyre elkeseredettebben harcoló családapát. A rendező egyenrangú partnerének tekinti a színészeket, és nagy súlyt fektet az ő jelenlétükre: szavak és magyarázatok helyett gyakran az arcokra és a tekintetekre bízza a narrációt, ami borzongató titokzatossággal és sajátos vibrálással tölti meg a jeleneteket. A Take Shelter hibátlanul egyesíti magában a fajsúlyosabb, pszichologizáló drámák, illetve az izgalmas rejtély-filmek legfontosabb erényeit, így egyszerre lesz közönségbarát és művészi. A szabálytalan, sokkoló fordulatai, a retinába égő, csodálatos képei és az ihletett alakítások magasan az átlag fölé emelik a filmet: ilyen az, amikor elhivatott, értő kezek nyúlnak a tömegfilm eszköztárához, és nem az öncélú szórakoztatást, hanem a markáns szerzői víziót erősítik vele.