A februári Filmvilágban megjelent John Wayne portréból, annak terjedelmi korlátai miatt, több olyan film részletes taglalása is kimaradt, amelyek egyébként megérdemlik, hogy szó essen róluk. Ezt pótoljuk most három részre bontva.

John Wayne Alamo védőinek önfeláldozó harcában találta meg azt a történetet amelynek megfilmesítésével leginkább ki tudta fejezni elkötelezettségét a szabadság eszménye iránt. Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy minden ember számára kell hogy legyen valami, amiért hajlandó az életét áldozni; az Alamo védőinek ez a szabadság volt.

1836-ot írunk, Alamo legmagasabb pontján még nem az Egyesült Államok, és nem is Texas „magányos csillag” zászlaja lengedezik, hanem egy zöld-fehér-vörös trikolór, amely megszólalásig hasonlít Mexikó lobogójára, azzal az apró eltéréssel, hogy középről hiányzik a címer, és helyette egy évszám van ráhímezve. 1824. A spanyol gyarmatbirodalomból kiszakadt, függetlenné vált Mexikó 1824-es alkotmánya, föderatív államszövetségben határozta meg az ország közigazgatási formáját, amely széles jogkörökkel ruházta fel az egyes tartományokat, köztük Texast. A harmincas években azonban az erős központi hatalom hívei szerezték meg az ország kormányzását. Texasban ekkortájt már többségben voltak az amerikai, főleg a Déli államokból származó telepesek, akik az ott lakó mexikóiakkal karöltve, előbb a megcsorbított jogaik visszaállításáért, majd később a teljes függetlenségért szálltak harcba a központi hatalommal. A politikai okok mellett gazdasági okai is voltak a függetlenségi harcnak: Mexikóban eltörölték a rabszolgaság intézményét és ez súlyosan sértette a Déli államokból áttelepült, ültetvényes gazdálkodással foglalkozó földbirtokosok érdekeit. Ennek a küzdelemnek volt sorsfordító pontja Alamo ostroma. Kevesebb, mint 200 ember védte a misszióból sebtiben átépített erődítményt a reguláris hadsereg sokszoros túlereje ellen. Az erőd ugyan elesett és védői hősi halált haltak, önfeláldozásuk azonban nem volt hiábavaló. Az ostrom híre futótűzszerűen terjedt szét Texas államban, és annak határain túl. Feltüzelte az embereket, tömegesen álltak be Texas frissen szervezett hadseregébe és visszaverték a megszálló hadsereget. Texas független állam lett egy évtizednyi időre.

Az Alamo John Wayne legszemélyesebb filmje, politikai és erkölcsi hitvallása itt jelenik meg a legletisztultabb formában. Egyszerre volt rendezője, producere, és játszotta el az egyik főszerepet. Filmjével üzenni kívánt az amerikai közönségnek, akik szerinte egyre nagyobb számban távolodtak el azoktól az értékektől, amelyek Amerikát naggyá tették, és amelyekért Alamo védői az életüket áldozták. Az Egyesült Államok történelmének ezen inspiráló epizódjának a feldolgozásával arra akarta ösztökélni az embereket, hogy legyenek büszkék hazájukra és becsüljék meg történelmi alakjaikat, akik lehetővé tették, hogy most egy független és szabad országban élhetnek. Filmjével továbbá a kommunizmus terjedésének veszélyére is fel akarta hívni a figyelmet. Alamo védőit példaként állította a világ mozinézői elé: a reménytelenség látszata ellenére is ki kell állniuk a szabadságukért. A látvány és a komoly mondanivaló azonban még együttesen sem eredményez szükségszerűen jó filmet. John Wayne egyértelműen túlvállalta magát azzal, hogy a kamera mögött és előtt, és a pénzügyek tekintetében is főszerepet osztott magára.

A grandiózus díszletek és a látványos csatajelenetek a kor monumentális történelmi eposzait idézik, már a mexikói hadsereg felvonulása is lenyűgöző, ahogy a sok száz statiszta masírozik a változatos és sokszínű egyenruhákban, nem is beszélve magáról az ostromról. Richard Widmark, Laurence Harvey és John Wayne pedig tökéletes választás a három főszerepre. Karizmájuk, tekintélyt parancsoló kiállásuk átüt a vásznon, mindhárman, erőlködés nélkül, a legnagyobb magabiztossággal játsszák el Alamo védelmének három fő irányítóját, Jim Bowie-t, William B. Travist és Davy Crockettet. Márványból faragott alakjai ők az amerikai történelemnek, sziklaszilárd jellemek, akik már régesrég elszakadtak a valós történelmi személyektől és legendává nemesültek. Nem a látvány, vagy a színészek hibádzanak, még a filmzene is kiemelkedő minőségű, Dimitri Tiomkin komponálta, és a Green Leaves of Summer című szerzeményét Quentin Tarantino is „elcsente” a Becstelen Brigantykhoz. A baj a film rendezésében keresendő.

John Wayne hosszú hollywoodi pályafutása alatt ugyan sok mindent megtanult mentorától John Fordtól, és ez meg is látszik a film egy-két meglepően jól sikerült beállításán (flamenco táncosok), jelenetén (ágyú elsütése válaszként), de végeredményben mégiscsak egy tapasztalatlan rendező volt, akinek ez volt az első önálló munkája. Emiatt a film egészen az ostrom kezdetéig nem talál rá a saját ritmusára, tele van elnyújtott, vagy akár teljesen felesleges párbeszédekkel és funkciótlanul tengődő, mégis nagy játékidőt kapó mellékszereplőkkel. Olyan érzése támadhat az embernek, hogy az Alamo csak azért két és fél órás és azért szerepel benne egy erőltetett szerelmi szál, ami aztán a félidőnél el is tűnik, mert a korszak többi történelmi filmjére is jellemzőek voltak ezek és John Wayne nagyszabású filmet akart rendezni, ami semmiben sem marad el műfaji vetélytársaitól.

A magyar történelemből talán Szigetvár ostroma a legjobb párhuzam, filmes vonatkozásban viszont az Egri csillagok mutatja a legszorosabb rokonságot az Alamoval. Várkonyi Zoltán művében sikerült izgalmas és fordulatos történésekkel szegélyezni az ostromhoz vezető utat, az Alamoban viszont, elsősorban a hosszúságuk és ismétlődéseik miatt, unalomba forduló politikai intrikák, hatalmi összezörrenések és kedélyes mulatozások töltik ki a film első két óráját. Az ostrom sajnos csak a film utolsó fél órájára korlátozódik, ott aztán a filmben az addig megspórolt puskaport mind felhasználják, és a történelemkönyveket némileg átírva, mindhárom főszereplőnek megadatik, hogy az ellenség gyűrűjében, végsőkig kitartva, harc közben essen el. Hasonló a helyzet, mint a Ryan közlegény megmentése esetében, ott a film első félórája emelkedik ki a magasan a teljes műből, az Alamoban pedig az utolsó félóra.

A másik fő probléma a filmmel, az üzenet túlzott sulykolása. A maroknyi hazafi küzdelme a sokszoros túlerőben lévő idegen, megszálló hadsereg ellen általános érvényű történelmi toposz (gondoljunk csak Thermopülára), amelyre mindegyik ország történelmében található példa, ezért szükségtelen hosszadalmas magyarázatokat az egyes szereplők szájába adni. Ennek ellenére több szereplő is terjengős fejtegetésekbe kezd a hazaszeretetről. Davy Crockett szerelmi vallomása a köztársasághoz, mint a lehető legjobb államformához, pont a kívánttal ellentétes hatást éri el és naivitása mosolyra ingerel. Egy történelmi kalandfilmben, ami ráadásul western környezetben játszódik, a tetteknek kell beszélniük, és nem egy kocsma hangulatos félhomályában kell áradozni politikai eszményképekről. A tettek és a beszéd kívánt egyensúlyát egy könyörtelen vágó talán helyreállíthatta volna, de az igazi megoldás egy másik rendező lett volna, aki képekben is ki tudta volna fejezni azt, amit John Wayne és forgatókönyvírója kényszeresen a karakterei szájába adott. Olyan a film, amilyen a rendezője. Duke soha nem rejtette véka alá véleményét, nyíltan politizált, az Alamo védői is minden alkalmat megragadnak, hogy életfilozófiájukat hangoztassák.

Sőt, néha még a képi megoldások is túl szájbarágósak az Alamoban. A film végén, az ostrom egyedüli túlélői, egy katonaözvegy és kislánya hagyja el a rommá lőtt erődöt. A fejkendőt viselő nő szamárháton vezeti ki gyermekét. Körülöttük sorfalat állnak a mexikói hadsereg színes egyenruhákba bújtatott katonái. Csend honol. Még a hadsereg vezetője, Santa Anna is tiszteleg, amikor elhalad az apa nélkül maradt család előtte. A képek és a gesztusok együttesen gondoskodnak arról, hogy anyjáról és lányáról mindenkinek Szűz Mária és a Jézus jusson eszébe, és reményt sugalljon a vereség másnapján. De még ezt a nyilvánvaló egyezést is direktebbé teszik azzal, hogy bevágnak egy mexikói öregasszonyt, aki meglátva őket, meghajol és keresztet vet. Ez a túlmagyarázott lezárás sajnos jól jellemzi az egész filmet. Ha Johnny Cash két és fél percben percben el tudta mesélni Alamo ostromát, akkor talán még John Wayne-től is elvárható lett volna, hogy némi önmérsékletet tanúsítson. Annál is inkább, mert az Alamoban ott rejtőzik egy remek film, csak a rárakódott felesleg miatt ezt néha nehéz észrevenni.

Katherine Ross alig mutat valamit a Butch Cassidyben látott elbűvölő vadócságából, elveszetten mozog az egész filmben, ami nem is meglepő annak fényében, hogy a feladata abban merül ki, hogy bájosan mosolyogjon, vagy nagy szemeket meresszen. Napok alatt házasságba torkolló kapcsolata Buckman jobbkezét játszó Jim Huttonnal teljességgel hiteltelen, semmiféle vibrálás nincs köztük. Nagy talány, hogy mit látott Wayne Huttonban, ugyanis híján mindazoknak a kvalitásoknak, amik Wayne-t jellemzik. És mégis róla kellene elhinni, hogy Buckman méltó utódja lesz. Duke mozgóképre álmodott kvázi-alteregója azért itt sem okoz csalódást: hitetlenkedő ábrázattal ül az olajtársaság vezetői megbeszélésén, ahol a marketing-osztály megbízottja a tervezett illemhelyiségek lehetséges színkódjait mutatja be. Arra kéri a vezetőségi tagokat, hogy a lágy fűzfazöld, a királykék, és a harsány vörös között döntsenek. Megváltásként érkezik a telefonhívás: Venezuelában van szükség Buckmanre. És ez így van rendjén, John Wayne a hozzá illő terepen, a szabad ég alatt tudott igazából kiteljesedni. A Pokol tornácán után ismét egy westernt forgatott, a Félszemű seriffet.

Folytatás jövő pénteken.