Sonatine – japán, 1993. Írta és rendezte: Takeshi Kitano. Szereplők: Takeshi Kitano, Aya Kokumai, Tetsu Watanabe. 90 perc.
Vetítik: M2 - 23:45

A kortás mozi japán császárának munkája az Erőszakos zsaruval 1989-ben kezdett és a Forrásponttal 1990-ben folytatott bűnfilm-trilógia zárótétele. A Szonatinában Kitano kicsit elmozdult arról az alapról, amelyen két korábbi jakuzamozijában állt, és ehhez felhasználta a Forráspont után pihenésképpen készített Tengerparti jelenet (Nyár, csend, tenger) forgatásán szerzett tapasztalatait is. A lírai pillanatképeket sorjázó Tengerparti jelenet és a kőkemény Erőszakos zsaru leleményeinek összefésülése nem mindennapi művészi kísérlet volt, de megérte. Az eredmény egy brutális és költői ellengengszterfilm lett: Kitano Ozu zenfilmjeinek hangütését vitte be az ezredvégi jakuzamozik világába, és ezzel párja nincs elegyet alkotott.

A Szonatina máig azon filmek közé tartozik, amelyekkel a leggyakrabban azonosítják Kitano munkásságát nyugaton, nem véletlenül, hiszen már a címével a rendező filmkészítői stratégiájának lényegét, az ismétlésekre és ellipszisekre alapozott minimalista építkezést hangsúlyozza. Maga a cím magyarázatra szorul: a szonatina a szonátához hasonló, bár annál vázlatosabb zenei műforma, három tétele közül az első és az utolsó egymás pandanja. Az ABA-struktúra precíz megvalósítását látjuk Kitano művében, a véres jelenetekkel lazán megszórt, de humoros pillanatokban sem szűkölködő első tétel után egy kedvesen idilli szituációkban gazdag második következik, majd a megejtően brutális harmadik tétellel zárul a film. Többen elmondták már – egymástól fényévekre álló alkotók munkáira hivatkozva –, hogy a japán művészfilm eredendő zeneiséggel bír, legalábbis muzikálisabb, mint a nyugati, köszönhetően a hangulati és tónusváltásoknak, a statikus és dinamikus plánok ritmikájának, az ismétlődő motívumok (sőt: ismétlődő képek) játékának. A Szonatina ennek a tételnek az ideális illusztrációja, iskolai szemlélető ábrája.

A történet centrumában a rendező által alakított tokiói jakuza-középkáder és néhány embere áll, akiket délre, Okinawa szigetére küldenek, hogy simítsák el a két helyi klán között támadt viszályt. Megérkezésük után nem kapnak újabb utasításokat a főnökségtől, ezért tétlenül múlatják az időt a szálláshelyükül kijelölt tengerparti Paradicsomban, mígnem rá kell ébredniük, hogy a fejesek konspirációjának áldozatai lettek. A sztoriban akadnak ugyan szép számmal fordulatok, de a rendező nem ezek kihegyezésére koncentrál, inkább arra, hogy minimalista történetvezetési és pointilista képalkotási technikáinak segítségével spiritualitással töltse fel a mozit. Kitano puritanizmusa a szikár drámai szerkezet mellett a kompozíciókon és a színészvezetésen látszik igazán, a jórészt statikus képeken és az egyenmimikájú szereplők játékán.

Ezek a minimalista technikák olyan kortárs nyugati szerzők rokonává avatják a japán mestert, mint Jarmusch vagy Kaurismäki, igaz, legalább annyira különbözik tőlük, mint amennyire hasonlít hozzájuk. A Szonatinában lírai és drámai pillanatok sorakoznak egymás után – az egyik jelenet csupa móka és kacagás, a másikban arat a halál –, és ez a megközelítés, illetve az erőszak és humor összekapcsolására épülő szituációteremtési kedv furcsa a nyugati ízlésnek. Kivált az erőszakszekvenciák szolgálhatnak meglepetéssel, sugalmazásuk szerint ugyanis a japán ember kevésbé görcsösen közelít a végzethez, mint a nyugati, afféle hanyag fatalizmussal: ez a fatalizmus rajzol mosolyt a halántékába golyót eresztő Kitano arcára a film emblematikus nagyközelijén, és ez magyarázza meg a többi halvérű figura halálhoz való hozzáállását is. Azért ne gondoljunk afféle keleti zárványfilmre, Kitano műve originálisan japán és eurokonform egyszerre. Drámai mélysége és lírája, játékossága és stílpolifóniája miatt a Szonatina nyugaton régóta rajongás tárgya. Szó se róla, ideális kultusztárgy, kötelező darab mindenkinek, már csak azért is, mert benne található az egyetemes kortárs mozi legsokkolóbb – poétikusan barbár – bosszújelenete.

Pápai Zsolt