Filmvilág blog

Gördeszkás generáció: Paranoid Park

Tévéajánló

2009. július 16. - schanda

Paranoid Park - amerikai-francia, 2007.  rendező: Gus Van Sant. 85 perc
Vetítik: Duna TV - 23:50



Gus Van Sant legújabb filmje hamisítatlan érzelmi portré, a
Paranoid Park az „elveszett fiúk” Bűn és bűnhődése.

Skateboarding is not a crime, azaz: gördeszkázni nem bűn – állítja a sport és szubkultúra egyik (életfilozófiai) jelszava. Blake Nelson regényében, a Paranoid Parkban mégis egy gördeszkából lesz gyilkos szerszám, egy ártatlannak induló deszkás kalandból lesz véres haláleset. A hányatott sorsú fiatalok életét gyakran megidéző Gus Van Sant nem véletlenül nyúlt Nelson írásához. Hiszen mi fejezhetné ki jobban az amerikai tinédzserek, az eltaszított generáció mindennapjait, mint a gördeszkázás. Több mint 50 éves múltja alatt a sport nem pusztán az elsőszámú szabadtéri elfoglaltsággá vált az amerikai tizenévesek körében – egy felmérés szerint az Egyesült Államokban minden tizedik fiatal aktívan nyüstöli a négy kerékre rögzített falapot – de mint minden valamire való amerikai sporthoz, a deszkázáshoz is hamar életfilozófia, a fiatalok szabadságeszménye társult. Talán az sem véletlen, hogy a kamaszlét sötét oldalának bemutatására szinte teljes életművét áldozó Larry Clark legtöbb munkájában is feltűnik a skating-szcéna.

Ilyen körülmények között pedig mivel lehetne érzékletesebben ábrázolni a kamaszkori ártatlanság, vagy még inkább az ártatlanság illúziójának elvesztését, mint a szabadságeszmény manifesztumának balesetszerű, mégis önkezű bemocskolásával. Gördeszkázni nem bűn, de bűn tapad hozzá – legalábbis Nelson regényében, és Van Sant filmjében. A bűn pedig jelen esetben nem a súlyos gondatlanságból elkövetett emberölés – Alex, a történet angyalarcú kamaszhőse véletlenül, mondhatni önvédelemből lesz egy éjjeli őr halálának okozója –, hanem a tagadás. Bűneset, vagy baleset? – a kérdésre Alex csak a hatóságokkal karöltve adhatna magának megnyugtató választ, de efféle erkölcsi meg- és feloldásra Van Santtől ne is számítsunk: a bűntudatot a zaklatott tinédzserek korában felülírja az ösztönös tagadás, a büntetés elkerülésére irányuló igyekezet.

A Gerry óta ismét független színekben rendező Gus Van Sant új filmje tartalmilag, és esztétikai értelemben is illeszkedik az utóbbi évek opusainak sorába: a Paranoid Park az Elefánt párdarabja. Az idősíkokat folyamatosan váltogató, mozaikszerű, töredezett szerkezetű Paranoid Park azonban túlmutat a fegyverkultúra túlburjánzásának és a kamaszkori válság véres találkozásának szociográfiailag is hiteles feldolgozásán, amennyiben nem csak magát a krízist ábrázolja, hanem arra fókuszál, hogyan élik meg a fiatalok a krízist: elvált szülők, erőszakos barátnő, hobbi és haláleset.

Ennek az érzelmi portrénak a megfestésében Van Sant korunk egyik legnagyszerűbb operatőre, Christopher Doyle személyében akadt alkotótársra – minden manírt nélkülöző, néhol noirosan álomszerű képek, fürkésző közelik, és tágas totálok váltogatják egymást, kiegészülve Rain Kathy Li Super 8-ra forgatott, nyersen naturális gördeszkás képsoraival.

Doyle és Van Sant nem először dolgoznak együtt: első munkakapcsolatuk gyümölcse okán nevezték az akkoriban a mainstream hollywoodi filmezéssel kacérkodó Van Santet „kisstílű tolvajnak”. „Hollywood felzabálja magát” – kiáltotta a nemzetközi kritika a Psycho-újrázás láttán, hiába magyarázta Doyle – „a mi Psychónkra nem filmként kell gondolnunk, hanem koncepcióként!” (Filmvilág, 2005/4.) –, a Hitchcock-rajongók egyöntetűen kiátkozták a rendezőt. Talán most sikerül kiengesztelni őket. Doyle és Van Sant mostani alkotása egyrészt a rendező legjobban sikerült munkái közé emelkedik, másrészt több helyütt is finoman tiszteleg Hitchcock előtt. A hiphop és rock soundtracket klasszikus muzsikával elegyítő filmzene – Nino Rota mellett – például Hitchcock háziszerzőjének, Bernard Herrmann „kísérleti muzsikáját” is felidézi: a baleset utáni zuhanyozós jelenet alatt szárnysuhogást és madárfüttyöt hallhatunk, elegánsan összekapcsolva így a Madarakat a Psychóval. A Paranoid Park, bár irodalmi adaptáció, és egy kamaszkrízist jár körbe, szándékosan utal a rendező legnagyobb művészi botlásaira is. Soha rosszabb vezeklést!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr541249693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása