MOZIK KARANTÉNBAN
Túléli-e a mozi a koronavírus-járványt és a streaming szolgáltatók térnyerését? A vírus, akárcsak az embereknél, a moziknál is a legyengült szervezetre jelent végzetes veszélyt. A száz évvel ezelőtti spanyolnátha is felforgatta a filmforgalmazás és a bemutatás rendszerét: a tízes évek olcsó szórakozást nyújtó, filléres mozi-típusa, a nickelodeon átadta a helyét a művelt középosztály által is látogatott filmszínházaknak.

Varró Attila: A hegy Mohamedhez (Vírus és mozi)  

Soós Tamás Dénes: Csődközelben (Mozik a járvány idején)  

MAGYAR MŰHELY
Petényi Katalin: Emléktöredékek (Gyöngyössy Imre 1930-1994 – 2. rész)  
Schubert Gusztáv: Mag a földben (Gyöngyössy Imre – Kabay Barna: Jób lázadása)  
Benke Attila: Szimpátiafilmezés (Külföldi filmek az ’56-os forradalomról)  
Vízkeleti Dániel: Kísértetek földjén (Beszélgetés Bergendy Péterrel)  

SEAN CONNERY
Nevét a 007-es ügynök szerepe tette közismertté, de sokkal tehetségesebb volt annál, semhogy beskatulyázhatták volna a szuperkém szerepkörébe. Karizmatikus akcióhős és díjakkal kitüntetett drámai színész, világcsavargó  playboy  és  büszke  nemzeti  ikon  lett  belőle.  Hatvannál több mozifilmben játszott, felépítve a mozgókép történelmének egyik legszínesebb karrierjét.

Géczi Zoltán: A neve Connery (Sean Connery 1930-2020)   
Varga Zoltán: Valami igazságféle (Sidney Lumet: A támadás)

She Dies Tomorrow

SXSW-premiernek indult, 2020 Black Hole-ja és Mirrorja lett belőle. Orvosi ridegségű mumblecore-tétel, a kommunikációs zavar és az egyszerre megvilágosító, felkavaró haláltudat értő, stroboszkóp-vizualitású áttekintése.

Vitalina Varela

Első costázó vagyok, de úgy érzem, gyönyörű barátságnak nézünk elébe. Feketéből, árnyakból komponált slow cinema, expresszionista etnofikció, feminista csúcsfilm memóriába, hitbe, régmúltba kapaszkodó zöld-fokiakról.

Az év, amikor Sally Hawkins beleszeretett egy halba, Frances McDormand plakátkampányt, a Star Wars rajongói háborút indított, Daniel Day-Lewis elvarrt minden szálat, Ruben Östlund négyzetre emelte az abszurdot, Joaquin Phoenix nem volt ott (Daniel Kaluuya is eltűnt), Ryan Gosling fejvadászott, Gal Gadot berobbant, Nolan időt bontott, Enyedi Ildikó pedig majdnem nyert egy Oscart. Folytatjuk évtizedösszegző sorozatunk, amelyben szembesítjük magunkat a korabeli toplistáinkkal, újranézzük a kedvenc filmjeinket, és bepótoljuk a hiányosságainkat, a sorozat végén pedig kihirdetjük az évtized legjobb filmjeit. Előzmények: 2011, 2012, 2013, 2014, 2015, 2016

Menetrend:

3:50 - Box Office
39:50 - Fesztiválszezon
1:06:10 - Oscarozás
1:44:30 - Paddington 2
1:57:10 - Telivérek
2:13:40 - A rodeós
2:22:50 - Személyes toplisták + a (majdnem) kimaradt filmek

Évértékelés a föld körül: ír animációs csoda, hongkongi melodráma, mexikói bevándorlófilm, ausztrál családi horror, lengyel álpapdráma, svéd rémmese, nigériai szürreális szatíra az idei legjobbak közt.

Wolfwalkers

Az ír Cartoon Saloon stúdió jelenleg Európa legjobb rajzfilmes műhelye, amely ezzel a munkával került a legközelebb az általuk is nagyra becsült nippon Ghibli stúdióhoz: a minden egyes epizóddal egyre mívesebb kelta trilógiájuk záródarabja (The Secret of Kells, Song of the Sea, Wolfwalkers) ugyanis talpraesett kiskamasz lányokat tesz meg főszereplőnek, az intézményesített varázstalanítással szemben a helyi mitológia és folklór időtlen bölcsességéből merít, és mágikus hatalommal ruházza fel az anyatermészetet. Tom Moore és Ross Stewart minden tekintetben kiemelkedő, lenyűgöző műgonddal elkészített animációjában a XVII. századi Írországot megszálló angolok pusztítása szolgál kulisszául két, több tekintetben is határhelyzetben élő kislány, Robyn és Mebh barátsága történetéhez. A Wolfwalkersben kéz a kézben jár a személyes és a kozmikus; tiszta szívű és nemeslelkű meséje elsőrangú, sokáig rezonáló filmélmény, amely alkalmas arra, hogy a gyerekeken kívül a jégszívű kritikusokat is megríkassa. [trailer]

Nolan addig játszott a tér-idővel, amíg sikerült teljesen szétszerelnie, és saját, külön bejáratú valóságot építenie belőle. A Tenet blockbusternek álcázott kísérleti film.

Egy új Christopher Nolan-bemutató akkor is eseményszámba megy, amikor nem tombol éppen világjárvány, a mostani pandémiás időkben viszont egyenesen messiási mandátumot kapott a film. A júliusra tervezett, majd többször elcsúsztatott premier volt hívatott „megmenteni a mozit”, azaz visszacsábítani a nézőket a multiplexek falai közé. Hosszú távon derül csak ki, beigazolódtak-e a moziipar reményei, de az első pár hét adatai alapján az elvárható minimumot a Tenet teljesítette.

Nolan-filmbe illő csavar ugyanakkor, hogy éppen egy olyan blockbustertől reméli Hollywood a megváltást, amely a biztonsági játék, a megszokott, komfortos filmélmény biztosítása helyett radikális formai és dramaturgiai kísérletezéssel teszi próbára a nézők türelmét. A kritikusok jelentős része – a Filmvilág szerzőjével együtt – már Nolan előző filmjét, a Dunkirköt is experimentális látványfilmként értékelte, a Tenet ehhez képest még gátlástalanabbul összegzi a rendező rögeszméit. A kortárs tömegfilm első számú szerzőjeként Nolan kezdettől nyílt lapokkal játszik, szinte minden filmjében az idő és a tér görbítésével kísérletezik – hol a dramaturgia szintjén, hol a szó legszorosabb értelmében –, meghasadt személyiségű, kettős identitású hősöket mozgat, és közben népszerű zsánereket értelmez újra.

Le Carré realista kémtörténeteiben a hírszerzők nem James Bond akciódús életét élik, nála a kém inkább emlékeztet bürokratára, mint kalandorra.

David John Moore Cornwell, az angol belbiztonság (MI5), majd a külföldi hírszerzés (MI6) ügynöke a hatvanas évek legelején kezdett John le Carré álnéven kémregényeket írni. Első két munkája, a Sidney Lumet által The Deadly Affair címmel megfilmesített Ébresztő a halottnak, illetve a szűk három évtizeddel megjelenése után a brit Thames Television által kisképernyőre átültetett Elsőosztályú gyilkosság (A Murder of Quality) lényegében az Agatha Christie-féle szalonkrimik kémekkel megbolondított zsánerváltozatai: az áttörést is csak az 1963-as A kém, aki bejött a hidegről hozta meg az író számára. A műfaj megújítójaként üdvözölt kötet, illetve két évvel későbbi filmadaptációja a noir szikárságával és keserűségével felelt a korszak – Ian Fleming James Bond-szériájával fémjelzett – könnyed kémregényeire, miközben lekaparta a témáról az időközben rárakódott romantikus mázt és akciódús kalandozás helyett az ügynöklét morális és érzelmi konfliktusaira irányította a figyelmet. A kém… ugyan szerkezetében még az analitikus krimik hagyományait idézte – a szűkmarkúan adagolt, gyakran félrevezető információkból le Carré a fináléra kerekített ki egy megrázó erejű és a korábbi eseményeket újraértelmező nagyjelenetet –, eközben már markánsan jelen voltak benne a melodráma elemei és kirajzolódtak azon ellentmondásos apparátus körvonalai, mely a későbbi életmű állandó tárgya lesz, azok után is, hogy a szerző a hidegháború befejeztével másfajta konfliktusok felé fordította figyelmét.

A brutalitás és a melankolikus szépség organikus összetartozása Kim Ki-duk óta nem csak a japán film privilégiuma.

A krokodil ébredése

Kim Ki-duk 1960-ban született egy dél-koreai kis faluban, szülei szegény parasztok. Apja harcolt a koreai háborúban, ahol súlyosan megsebesült. Kim nem kedvelte túlzottan az iskolákat, nem szerzett semmilyen képesítést és 17 éves korától különböző gyárakban dolgozott, majd belépett a hadseregbe, ahol öt évet húzott le. Ezt követően úgy határozott, papnak áll (protestáns vallású), azonban végül sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy Franciaországba utazzon, ahol saját festményeinek eladásából tartotta el magát 1990 és 1992 között. Dél-Koreába való visszatérése után kezdett egy forgatókönyvön dolgozni, s az 1993 és 1995 között írott (a hírek szerint fogalmazási és helyesírási hibáktól hemzsegő) művel elnyert egy díjat, s szinte egyik napról a másikra rendező lett.