Ma, azaz 2020. július 21-én tölti be a 65. évét Tarr Béla, a legnagyobb élő magyar rendező. Ennek örömére vettük elő Tornai Szabolcs írását, aki Tarr utolsó filmjét, A torinói lovat elemezte ki a Filmvilág 2012 májusi számában.
A nagy művek provokálnak, állásfoglalásra kényszerítenek, s A torinói ló – bárki bármit gondoljon is róla – e tekintetben kétségkívül jelentős alkotás. A Tarr–Krasznahorkai szerzőpárosnak sikerült olyan művel megkoronáznia eddigi közös munkáját, amely elől nincs kitérés. Rideg testamentumuk kizár mindenfajta mellébeszélést, s a film láttán színt kell vallani. Lehet, hogy némelyeknek torkukra forr a szó, ha végignézik ezt a könyörtelen százötven percet, de bárhogyan hat is a film, az általa kiváltott reakció sok mindent elárul.
Nekem az első reakcióm a tiltakozás volt. Ugyanolyan ridegen álltam ellen, mint amilyen ridegen sokkoló a film. Az elszigetelt tanyán élő öreg kocsisra és lányára úgy csap le a végzet, úgy borul rájuk a sötétség, hogy közben nem értenek és nem tehetnek semmit. „Mi ez az egész?” – kérdi a lány többször is, s az öreg rendszerint csak annyit felel: „Aludjunk!”. Mindennap elveszítenek a nyomorúságos életükből valami elengedhetetlenül fontosat, de nekik csak arra van módjuk, hogy komoran tudomásul veszik. Hat rettenetes nap után kiderül, hogy a világnak vége. Nincs tovább. Hat napon át szüntelenül és észveszejtően tombolt a szélvihar, s amikor végre elült, nem megkönnyebbülés következett, hanem a még nagyobb borzalom, a vaksötét. A szerzőpáros láthatólag teljesen tudatosan eljutott arra a végpontra, amely a korábbi közös filmjeikben ábrázolt pusztulás és fékezhetetlen romlás egyenes következménye.