
A melodramatikus időugrás filmek időutasai nem felfedezői, hanem áldozatai a negyedik dimenziónak.
Az időutazás azon ritka alműfaja a tudományos fantasztikus filmeknek, ahol a szubjektív verziók megelőzték az objektívet: a csodás események magyarázatát előbb kapcsolták a hősök elméjéhez, fantáziájához, mintsem technikai eszközökhöz. A sci-fi egyik legnépszerűbb típusában a múlt század derekára külön elnevezést is kapott az a csoport, ami egészen Wells 1895-ös időgépéig egyeduralkodó volt: műveiben az álmok (Dickens: Karácsonyi ének, 1843), lélekvándorlás (Poe: Történet a Rongyos-hegyekből, 1844), hallucinációk (Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában, 1889) szárnyai repítették a hősöket a jelen korlátain túl, legyen szó történelmi múltról vagy személyes jövőről. A „time-slip” filmek annak a kornak időutazós fikcióit jelentették, mikor a tudományos fantasztikumot még „tudományos románcnak” (scientific romance) hívták és a józan ész törvényeinél, spekulatív magyarázatoknál fontosabbnak vélték a fantasztikumban rejlő lehetőségek drámai kiaknázását. A Lumière-kamera kellett ahhoz, hogy az időben-térben szabadon csapongó irodalmi képzelet képei egy gépezethez kapcsolódjanak, amely sötét belsejében foglyul ejti a pillanatot, majd tetszőleges alkalommal feleleveníti az emberszemek előtt: az irracionális mesék az első vetítések csillagkapuján léptek át a tudományos-technikai fejlődés századába és a kalandos-romantikus vernei vonal mellett elhúzott a wells-i racionalitás.


