Új rovatunkban klasszikusokat beszélünk ki, most például A Keresztapát, abból az apropóból, hogy újra mozikba került, méghozzá felújított verzióban. Kezdjük azzal, hogy ki mikor látta a filmet.
Bilsiczky Balázs: Valamikor a 90-es évek vége felé jött elő az OCD-m, követelve, hogy rangsoroljak és listázzak, kategorizáljak és katalogizáljak. Coppola trilógiája igazi csapda volt. Egyfelől imádtam vele foglalkozni, újranézni jeleneteket (legelőször '90 körül láttam még az első részt), lehámozni a szimbólumokat. Másfelől komoly fejtörést okozott annak eldöntése, hogy a most újravetített, ’72-ben forgott nyitány, vagy a két évvel későbbi folytatás az igazi Keresztapa. Mindkettő bivalyerős és majdnem hibátlan. A második etap a két idősík párhuzamos futtatásával, a sztori kiszélesítésével, vagy a szemtelenül fiatal Robert De Niróval hengerel, de Pacinónak a két rész közötti fejlődését is megemlíthetjük. Mindezek ellenére, még ha csak mellbedobással is, de az első rész a befutó. Nagyon egyszerű megnevezni az okot: úgy hívják, hogy Marlon Brando.
