Miközben az idézőjeles, összekacsintós nosztalgiára építő retró egyre önismétlőbb és unalmasabb, a nyílegyenes időutazás bizony nagyon jól tud esni az embernek. A Rendes fickók pontosan olyan, mintha a forgatókönyv valamikor a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész között íródott volna, ami egy Shane Black-filmmel kapcsolatban igen komoly dicséret. Na jó, a hangsúlyváltások élénkebbek, a színészek önkritikusabbak és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ennyire még nem volt jellemző a vicces önreflexió, de ezeket leszámítva telivér buddy akcióvígjátékot kapunk, remek karakterekkel és dumákkal. Nem kacskaringózunk a különféle műfaji előképek között, nem várnak ránk meghökkentő metacsavarok és a steril CGI-orkán is elmarad, itt bizony mindent a két főhős közötti kémia működtet. A klasszikus képlet újrapörgetése hatásos, a nagy dobásnak szánt produkciók között az oldschool szórakoztatás kimondottan frissítőleg hat.
