Hatodik alkalommal rendezik meg a Blue Danube Nemzetközi Filmfesztivált, idén 2023. szeptember 20. és 30. között.

A fesztivál célja elhozni a világ legfrissebb rövidfilmes termésének a legjavát a nézőknek, a programban rendszeresen helyet kapnak nagy sikereket elért, többek között Cannes-ban (kanadai Same Old, az angol Wild Summon, a francia La Perra), Berlinben (az ukrán It's a Date, az osztrák Happy Doom), Annecyben (Fox Tossing a magyar Mira Zénótól, a portugál Garrano) szerepelt és Európai Filmdíjra (az osztrák Hardly Working, görög AirHostess-737) jelölt alkotások.

A fesztivál teljes versenyprogramját levetítik Bécsben és Budapesten, mely szakmai vitafórummal is kiegészül,  rövidfilmes rendezők, producerek, fesztiválszervezők és állami döntéshozók között. Idén új helyszínekkel bővül a fesztivál, Esztergomban kísérleti filmeket, Pozsony-Dévényben a Duna Sellő kategória több filmjét láthatják az érdeklődők. 

Pressburger Imre (1902-1988) angol forgatókönyvíróként lett halhatatlan. Michael Powellel közös, látványban és elbeszélésben egyaránt szellemes és merész filmjeiket a közönség éppúgy nagyra becsülte, mint a kortárs kritika.

A filmipart – vagy filmművészetet – körülvevő dicsfényből alighanem a forgatókönyvíróra vetül a legkevesebb. Egy-egy híres rendező vagy operatőr nevét még a nagyérdemű is megjegyzi olykor, de forgatókönyvírók érdemeit már csupán szakemberek tartják nyilván, ha egyáltalán. Helyzetükről és szerepükről a filmtörténet elrettentő példákat őriz – gondoljunk a két világháború közötti klasszikus hollywoodi korszakra, a stúdiók által felbérelt, bentlakásra és felügyelet alatti heti forgatókönyv-kvóta előállítására kényszerített írókra, közöttük olyanokra, mint William Faulkner vagy Francis Scott Fitzgerald. (A Coen-fivérek 1991-es Hollywoodi lidércnyomása nyomasztóan hű képet ad e gyakorlatról.) De jobb időkben, jobb körülmények között sem jegyzik őket, s az auteur-korszakban immár szinte a létezésükről is szokás – álszent és önző módon – megfeledkezni.

Ritka az olyan eset, mint az angol Emeric Pressburgeré (aki magyarnak született, mégpedig 1902-ben Miskolcon, és eredetileg Pressburger Imrének hívták). Jól ismert és elismert forgatókönyvíró lett, híres és gazdag ember: valóságos sztár, mégpedig egy olyan foglalkozásban, ahol ez igazán kivételesnek számít. Az angol film huszadik századi történetének jó húszéves korszakán hagyta rajta művészi kéznyomát, 1939-től – első sikeres angol filmje, A kém feketében bemutatójának éve – nagyjából 1956-ig, utolsó igazán sikeres filmjéig (A River Plate-i csata).

Új adásunkban folytatjuk a William Friedkin tiszteletére indított minisorozatunkat a Portyánnal, kibeszéljük spoileresen a magyar HBO utolsó hazai sorozatát, A hidat, és szó esik a Rotten Tomatoes-jelenségről is. A podcastből kiderül többek közt, hogy

• mekkora hatalma van a Rotten Tomatoesnak,
• ki lett a nyertese a 2018-as átalakításnak,
• mennyire hitelesek A híd szereplői,
• tényleg sikerült-e eltérni a reality-kliséktől,
• meg nem értett klasszikus, vagy zavaros provokáció a Portyán,
• és hihetünk-e Friedkinnek?

Angliában Kordánál tanulta meg a szakmát, végül az egyik legsikeresebb magyar filmrendező lett, de csupán egyetlen évre. Filmes karrierje Hollywoodban folyatódott, megbecsült szaktekintély, a rendezők rendezője lett.

Tóth Endre alakjára és élettörténetére jellemző némi – olykor egészen Erich von Stroheim-féle – önmitizáló túlzás. Hét tagból álló – valószínűleg maga kreálta – neve (Sasvári Farkasfalvi Tóthfalusi Tóth Endre Antal Mihály), franciás csengésű művészneve (André de Toth), eltitkolt születési éve (biztosnak 1913. május 15. tűnik), hiányzó szemét fedő kendője, huszár apja, házasságai és gyermekei számáról (7 és 19) szóló híresztelések teszik a nagyközönség számára már elfeledett, de a filmrajongóknak máig élő hollywoodi legendává. Akik találkoztak vele, különbözőképpen emlékeznek rá. „Egy alacsony, szívós, félszemű, határozott beszédű, a magyart az angollal állandóan keverő urat ismertem meg” – meséli Marx József Sólyom András André de Toth – A rendezők rendezője (2002) című filmjében. „Kellemetlen alak volt” – mondja Teddy Darvas vágó utolsó interjújában (Kriston László: „A régi filmek feszesebbek voltak”, Filmtett online, 2010.03.08.). „A filmet is jól elcseszte” – teszi még hozzá A kétarcú kémmel kapcsolatban, majd: „Tehetséges fickó… Nagy tehetsége van ahhoz, hogy jól házasodjon” – idézi Vincent Kordát. Filmbe illő karrierje méltán passzol alakjához, vagy épp abból következik.

Szeptember 16-án, a Budapesti Klasszikus Film Maraton alatt lenne 130 éves Sir Alexander Korda. A világhírű filmmogul 1893. szeptember 16-án látta meg a napvilágot Pusztatúrpásztón, egy kis alföldi faluban. A fesztivál nagyszabású londoni produkciója, a Mi lesz holnap (Things to Come, 1936) vetítésével köszönti születése napján az egyik leghíresebb magyar filmest.

Egy mesebeli történet

Korda Sándor szegény családba született. Két öccsével, Zoltánnal és Vincével nehéz gyermekkori éveket éltek át, de legendás összetartásuk mindig átsegítette őket a nehézségeken. Mesébe illő felemelkedésük első epizódja a magyar némafilm 1910-es évekbeli aranykora volt. Sándor pár év alatt nemcsak az élvonalbeli rendezők közé emelkedett, hanem megvásárolta a legnagyobb magyar filmgyárat, a Corvint is.

Az 1920-as években a testvérek megjárták Bécs, Berlin, Hollywood és Párizs filmstúdióit is. 1932-ben Sándor, a családfő úgy döntött, hogy Angliában kezd új vállalkozásba. Hangosfilmre berendezkedett új cége, a London Films köré a legjobb szakemberekből álló gárda szerveződött: Bíró Lajos forgatókönyvíró, a fiatal Rózsa Miklós zeneszerző, a rendező Korda Zoltán, a díszlettervező Korda Vince, és a filmek forgalmazásáról gondoskodó Pallós István. A második világháború kitörésével pár évig Hollywoodban gyártottak, de később ismét visszatértek a szigetországba. 1942-ben Alexander Korda lett a világon az első filmes, aki elnyerte a lovagi címet.

"Everything starts like a knock at the door

You don't know what it is but you know who it's for."

(Kim Carnes: Room Enough for Two)

Rajongóként és újságíróként is közel férkőzhetünk egy hírességhez. Tanácsos az illetőt szakmai kérdésekkel bombázni. Ha nincs is mindenre válasza, legalább gondolkodó lényekként kezel bennünket. Egyensúlyra is lelhetünk közvetlen és rigorózus tónus között. Ingoványos talajra érkezünk, ha egyre többet szeretnénk kapni a csillagból. Úgy kezeljük, mint a szüleinket. A testvérünket. Netán a legjobb cimboránkat. A barátnőnket. És akkor vége. Öten túl későn vagy sosem jöttek rá, hol a határ.

1980. augusztus 14. Paul Leslie Snider, a kanadai strici és night club-promóter Nyugat-Los Angelesben egy gyúrópadon megerőszakolta és shotgunnal kivégezte fagyizóból rakétastartoló, mindössze 20 éves nejét, a mozibizniszbe betörni, Peter Bogdanovich-csal pedig házasságra készülő Dorothy Strattent (Galaxina, És mindenki nevetett, bővebben: Egy aktmodell halála). Aztán öngyilkosságba menekült. Legtöbb férfiismerőse a testéért használta: az elkövető nekrofil aktusba bocsátkozott a rémtett után, Hefner szexuálisan bántalmazta- a lányt "grotto"-kastélybarlangjában.

Szeptember 9-én este átadták a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál díjait. A fesztivál zárásaként a közönség Cannes-i Arany Pálma-díjas alkotást, az Egy zuhanás anatómiáját láthatta.

A fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a Rigó, rigó, szederinda című grúz film kapta, amelynek Berlinben élő magyar operatőre, Pákozdi Ágnes személyesen vette át az elismerést. A Jean-Marc Barr vezette zsűri azzal érvelt a döntés mellett, hogy az erős mezőnyből Elena Naveriani alkotása kiemelkedett különleges tisztaságával, emberségével, történetmesélésével, kiváló rendezői és operatőri munkájával, az alkotás hajtóerejét pedig a főszereplő, Eka Chavleishvili emlékezetes alakítása adta. A Zukor Adolf-díjat, a fesztivál nagydíját a legendás finn rendező, Aki Kaurismäki Hulló levelek című filmje kapta.

A fesztivál életműdíját Almási Tamás rendező vette át. Az idén 75 éves Almási negyvennél is több filmet készített, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa generációk sorát oktatta. Korábban hatszor nyerte meg a Filmszemlén a legjobb dokumentumfilm, ötször a filmkritikusok díját, a Balázs Béla-díjtól a Kossuth-díjig számos más elismerés birtokosa. Az Európai Mozi Nagykövete díjával Jean-Marc Barr munkásságát ismerték el. A legkülönbözőbb nemzetiségű filmekben egyaránt magától értetődő természetességgel játszó színészt az 1988-as A nagy kékség tette világhírűvé, és egy nemzedék bálványává. 1991 óta rendszeresen látható Lars Von Trier-filmjeiben. Három rendezés és mintegy hetven szerep után Jean-Marc Barr továbbra is rendkívül aktív, zsűrielnökként pedig a fesztivál teljes időtartama alatt Miskolcon tartózkodott.