Pressburger Imre (1902-1988) angol forgatókönyvíróként lett halhatatlan. Michael Powellel közös, látványban és elbeszélésben egyaránt szellemes és merész filmjeiket a közönség éppúgy nagyra becsülte, mint a kortárs kritika.
A szeptember 17-ig tartó Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében a Pressburger-Powell páros több klasszikusát is levetítik, ennek apropóján közöljük újra Takács Ferenc portrécikkét, amely eredetileg a Filmvilág 2009 szeptemberi számában jelent meg.
A filmipart – vagy filmművészetet – körülvevő dicsfényből alighanem a forgatókönyvíróra vetül a legkevesebb. Egy-egy híres rendező vagy operatőr nevét még a nagyérdemű is megjegyzi olykor, de forgatókönyvírók érdemeit már csupán szakemberek tartják nyilván, ha egyáltalán. Helyzetükről és szerepükről a filmtörténet elrettentő példákat őriz – gondoljunk a két világháború közötti klasszikus hollywoodi korszakra, a stúdiók által felbérelt, bentlakásra és felügyelet alatti heti forgatókönyv-kvóta előállítására kényszerített írókra, közöttük olyanokra, mint William Faulkner vagy Francis Scott Fitzgerald. (A Coen-fivérek 1991-es Hollywoodi lidércnyomása nyomasztóan hű képet ad e gyakorlatról.) De jobb időkben, jobb körülmények között sem jegyzik őket, s az auteur-korszakban immár szinte a létezésükről is szokás – álszent és önző módon – megfeledkezni.
Ritka az olyan eset, mint az angol Emeric Pressburgeré (aki magyarnak született, mégpedig 1902-ben Miskolcon, és eredetileg Pressburger Imrének hívták). Jól ismert és elismert forgatókönyvíró lett, híres és gazdag ember: valóságos sztár, mégpedig egy olyan foglalkozásban, ahol ez igazán kivételesnek számít. Az angol film huszadik századi történetének jó húszéves korszakán hagyta rajta művészi kéznyomát, 1939-től – első sikeres angol filmje, A kém feketében bemutatójának éve – nagyjából 1956-ig, utolsó igazán sikeres filmjéig (A River Plate-i csata).