A közelmúltban jelent meg magyarul is nagysikerű önéletrajzi könyve, A nevem Moore. Roger Moore címmel. A kedves őszinteséggel, önirónikus humorral megírt mű nálunk is azonnal bestseller lett, csakúgy, mint az egész világon.

Roger Moore igazán szeretetre méltó egyéniség. Amikor 2006 decemberében Budapesten járt, azonnal meghódított mindenkit kedves közvetlenségével, csibészes mosolyával, sztárallűröktől mentes, sziporkázó személyiségével. Egy valódi moziikon, aki cseppet sem veszi komolyan önmagát, mindig kész a tréfára, minden kérdésre találóan, frappánsan tud válaszolni. Jellegzetes angol humora, beszólásai az évek folyamán szállóigévé váltak.

A Twin Peaks tv-sorozat befejező része átértékelte, mintegy utólag átrendezte az egész addigi sorozatot, azzal, hogy egy szabályos beavatási szertartás rituáléját mutatta be, az egész sorozat történetét egyetlen beavatás folyamatává tette. Így azokat az elemeket, amelyek addig egy hagyományos krimi, horror vagy thriller építőelemei voltak, kiragadta a bűnügyi történet folyamatából és egy beavatási rítus elemeinek sorában helyezte el.

A hagyományos krimiben a történetet az a hit tartja fenn, hogy bármennyire is irracionális, brutális vagy elfajzott a bűn háttereként feltáruló világ, a tökéletesre csiszolt értelem mégis képes rendbe rakni.

A Twin Peaks története bármennyire is abszurd, ironikus vagy félelmet keltő, mégiscsak az igazság, a gyilkos kilétének kiderítése felé indult. A nyomozást egy Sherlock Holmes-forma nyomozó, Cooper ügynök irányította egy Watsonnak megfelelő figurával, a seriffel. Egy Sherlock Holmes-figura hite szerint az értelem és a megérzés a legsötétebb és legzavarosabb rejtélyt is képes átvilágítani. A folytatások során azonban a történet ennek a hagyományos krimielvnek kezdett végletesen ellentmondani, nevezetesen a történet két fordulópontján: először is lelövik a nyomozót, mielőtt az igazságot kideríthetné, másodszor pedig, amikor fény derül a gyilkos kilétére – vagyis beteljesedik az az igazság, ami egy krimit a végcél felé mozgat – a történet mégis tovább folytatódik.

A zűrös európai, és konkrétan a magyarországi menekülthelyzet enyhén poszt-apokaliptikusra formált világa adja az alapját Mundruczó Kornél új filmjének, amelynek cannes-i díszbemutatóját péntek este 10-kor tartották. Ebben a szétzilálódás határára sodródott, bizalomvesztett és megkeseredett társadalomban jelenik meg a lelövése után angyallá vagy lebegő szuperhőssé változó szíriai fiú, aki egy alkoholista, rosszarcú orvos rögeszméjévé válik: először pénzszerzési lehetőségként, utóbb a csoda megtestesüléseként. A film struktúráját három, nem teljesen világosan összefüggő réteg alkotja: a szuperhősfilm műfajisága, a társadalmi-politikai reflexió és a teológiai ihletettségű megváltásélmény.

Az amerikai akciófilm nyolcvanas évek végéig tartó klasszikus korszakát három ikonikus alapfigura uralta. A mocskos nagyvárosban igazságot osztó rendőr, a párás őserdőben gépfegyverező izmos szuperkatona és testét-szellemét tökéletesen uraló harcművész különféle variációi között csak ritkán volt átjárás: kevés olyan akciósztár akadt, aki a három skatulyából minimum kettőt be tudott húzni. Seagal vagy Van Damme közelharcban jártas zsaruként befenyítette a rosszakat, Stallone vagy Schwarzenegger az aszfaltdzsungelben is megvillantották a bicepszeket, de csak egyetlen színész akadt, aki gond nélkül váltogatta a vonatkozó típuskaraktereket. Chuck Norris hosszú karrierje során nemcsak lazán végigzongorázta az uralkodó trendeket, de akár egyetlen szerepbe sűrítve is el tudta játszani az akciófilm meghatározó alakjait.

Chaplin talán legnépszerűbb filmje a mindennapi élet elgépiesedésének szatirikus, ugyanakkor érzelmes víziója. Charlie, a kisember bekerül a modernkori pokolba, azaz egy gyárba – majd a futószalagnál végzett monoton munka miatt a bolondokházába. Felépülése után véletlenül belesodródik egy utcai zavargásba, emiatt börtönbe zárják. Szabadulása után megismerkedik egy árva lánnyal, akit a gyámhatóság intézetbe akar zárni. A lány ennivalót lop, Charlie pedig nem tud fizetni az étteremben, emiatt mindketten újra börtönbe kerülnek...Charlie végigjárja a modernkori pokol bugyrait, a „sorok között” egy ijesztő képet vizionálva az elgépesedő társadalomról. 

Habár '36-ban már létezett hangosfilm és ez volt az a film, ahol először volt hallható Chaplin hangja egy groteszk dalban, a szakértők mégis ezt a filmet tartják "az utolsó nagy némafilm-komédiának", amivel lezárult Hollywood egy nagy korszaka. Az 1936-ban készül filmtörténeti klasszikusa most több mint 80 év után újra mozivásznon látható, digitálisan restaurált kópiáról.

Bava filmjei nem csak barokkos képi világukkal tűnnek ki a Cinecittá zsánerfilmjei közül, hanem posztmodern humorukkal és személyességükkel is. 

Leone és Argento mellett ő az olasz tömegfilm legnagyobb hatású alkotója. Ha Argento az „olasz Hitchcock”, akkor Bava a zsánerek sokasága iránti érdeklődésével Howard Hawks óvilági rokona, hisz számos zsánerben készített szerzői remekműveket. Ricardo Fredával állították pályára a messze földön híres olasz horrort, a giallót viszont már főként neki köszönhetjük, és a peplum felfutásában is benne volt a keze. Számos zsánerfilmes honfitársához hasonlóan ő is (a mockbusterek őseinek tekinthető) koppintásokat készített, Hollywood legjobbjait igyekezett felülmúlni, ám neki sikerült farvízről előznie, túlszárnyalnia a példaként követett blockbustereket. Így aztán visszahatott az Álomgyárra is, jelentősége olyanokéhoz mérhető, mint Kurosawa vagy Leone. Tarantino az egyik példaképének tekinti, Scorsese, Dante, Burton és Del Toro bevallottan rajongói, de megkockáztatom, az amerikai filmkultúrára gyakorolt hatása máig alábecsült, invenciói ráadásul a hollywoodi mozifilmeken keresztül a világ bármely szegletébe eljuthattak (például a szintén jól csengő hírnevű J-horrorba). Számos munkáját az Államokban is forgalmazták szegénysori gótikus és exploitation stílusú horrorfilmek között, az AIP gyakran koproducerként is részt kért sikereiből. Így hát Roger Corman szellemi utódait, az Új-Hollywood alapító atyáiként számon tartott „mozifenegyerekeket” is inspirálta. Coppola hivatalos debütálása, a Dementia 13 az óhazában élt mester műveire hajaz, a számos régi rendezőtől idéző Drakula alkalmával pedig ugyancsak tiszteleg előtte. Fia, Roman elsőfilmje, a CQ nem csak a Barbarella (ami olasz koprodukció, és Bava-filmnek is beillik) és a direktor Diabolik című mozijának hommage-ja, hanem biopic a kulthős rendezőről, ha csak rejtetten is. Az olasz mozi polihisztora, Scorsese jobb filmjei (Cape Fear – A rettegés foka, Casino) csordultig vannak spagettiszószos erőszakkal, dinamikus vágással és kameramunkával, míg De Palma véres horror-thrillereit gyakran hasonlítják a giallókhoz.

Droghelyzet van, súlyosabb, mint valaha, de készülő drogfilmünk nincs. Szerencsére nem mindenki törődik bele, hogy sikerült kriminalizálni és szőnyeg alá söpörni az egyik legsúlyosabb problémát.

Miért nem készül manapság nálunk drogfilm? Készülhet-e ma Magyarországon újdonsággal szolgáló drogfilm? Ha igen, mire kell koncentrálnia? A szerre, a használójára, esetleg a társadalmi miliőre? A megannyi kérdéstől könnyen elbizonytalanodhat az ember: egyáltalán létezik olyan, hogy drogfilm?

Rövid számvetést követően máris elhagyható a kérdőjel: igen, létezik. Ha nem is klasszikus zsáner, de bizonyos szempontok szerint körülírható és definiálható mozgókép. A cselekmény rendszerint a szer, vagy – sokkal inkább – a szer használója köré épül, objektív formájában a belőtt, felszívott, elszívott anyagot, szubjektív kiadásában az érrendszer, a nyálkahártya gazdájának motivációit, döntéseinek mozgatórugóit, sorsát, életét vizsgálja kívülről, belülről, alulról, felülről, a szerző érzékenységének, a celluloidra szánt kvázi-valóság mélységének megfelelő módon és mértékben. Kapargathatja a felszínt, végezhet lelki mélyfúrást, tarthat iskolai előadást és még szórakoztathat is. Kinek a pap, kinek a papné, másnak a pszichoterápia vagy a gyógyszeres kezelés. Kurzusa válogatja.