Szembesítés

Az úgy nevezett nyugatiak többsége valószínűleg tudja, de legalábbis sejti, hogy nem csak a cipőjét, a pólóját, de a mobiltelefonját is Kínában gyártják, a konkrét számok ezzel együtt is mellbevágóak. Az elektronikai eszközök 90%-a az ázsiai országban készül, ezen belül a kamerák 50, a mobiltelefonok 70, és a számítógépek 90%-át szerelik össze ott. Lehet a munkakörülményekről is sejtésünk, néha egy-egy hír átüti a nyugati média ingerküszöbét is – például, amikor a Foxconn gyárban biztonsági hálókat szereltek fel az öngyilkossági hullám miatt –, de az csak a jéghegy csúcsa. A többek közt az Apple-nek is szállító gyárakban a gépsorok mellett, ablaktalan, szellőzés nélküli helységekben ülő humán robotok sokszor szabadnap nélkül dolgoznak 12 órákat. A munka része az okoseszközök tesztelése és a kijelzők megtisztítása, amihez olyan vegyszereket használnak, amelyeket nyugaton már legalább 40 éve betiltottak. A Foxconn vezetősége tagadja a vádakat, de tény, hogy a dolgozók közül rengetegen szenvednek a mérgezéshez kapcsolható leukémiás vagy rákos megbetegedésben.

Intimitás és kreativitás, dráma és terápia egészen eredeti kombinációja születik meg Zurbó Dorottya önálló rendezésében, a Filmalap Inkubátor programjában készült Könnyű leckékben, amely egy teljes tanéven át kíséri a tizenöt évesen Szomáliából egyedül elmenekülő, és végül Magyarországon maradó Kafiya sorsát. A magyart már érthetően törő karcsú, fekete lány egy budapesti gyerekotthonban lakik, és a nyelvtanulás mellett az érettségire készül bámulatos kitartással, olyan tantárgyakból, melyek némelyikébe a magyar diákok bicskája is gyakran beletörik. A másságát külsejében is megtestesítő Kafiya egyszerre közvetlen és megközelíthetetlen, éteri jelenség; Zurbó filmje arra vállalkozik, hogy a magas, kecses, szupermodell külső, a problémákhoz való pozitív hozzáállás és látszólagos kiegyensúlyozottság mögötti mély, kibeszéletlen traumák és koravén komolyság nyomába ered. Azért lesz kiemelkedően jó munka, mert tisztában van vele, hogy dokumentumfilmesként nem elég a szereplőt és a történetet megtalálni, ha nem sikerül az ehhez leginkább illő hangütést, attitűdöt és dramaturgiát hozzáilleszteni.

Reisz Gábor, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan nem csak rendezője, de főszereplője is új filmjének. alkotójának új rendezéséből. A harmincas évei elején járó Merthner Tamás, miután párizsi ösztöndíját töltő barátnője elhagyja, rádöbben, hogy lekésett valamiről, amire egész életében várt: fiatalon egészen másként képzelte az életét. – Nem ez volt a terv – fogalmaz Tamás, és hogy megértse, hol rontotta el, alámerül a múltjában, így sorra tűnnek fel fiatalkori énjei: gyermekként, kiskamaszként, és már majdnem felnőttként is látjuk, a megoldásra azonban egyelőre így sem derül fény. Az előzetesben a személyes történeten, Tamás szerelmén, családján és barátain túl a környezet, az elmúlt harminc év Magyarországa is megjelenik.

A Rossz versek december 27-én kerül a hazai mozikba a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával, a Cirko Film forgalmazásában, az RTL Magyarország koprodukciójában.

Különleges moziélményben lehet részük a kísérletezőbb dokumentumfilmek, a meditatív utazások és az izgalmas történelmi relikviák rajongóinak. A Klondike-i aranyláz révén elhíresült Dawson City örökké fagyos talajából 1978-ban több száz örökre elveszettnek hitt némafilm került elő, melyekből az innovatív munkáiról ismert Bill Morrison készített hipnotikus hatású dokumentumfilmet. A talált tekercsekből, korabeli fényképekből és újságkivágásokból összeállított mű a fekete-fehér képek erőteljes aurájából építkezik és szinte teljesen nélkülözi az emberi beszédet. Morrison a leletek és a hozzájuk illesztett magyarázó feliratok felhasználásával a távoli városka történetét rekonstruálja, de a választott módszer révén a film mibenlétét is vizsgálja. A celluloidon rabul ejtett mozgókép időkapszulaként és a közösségi élet, a kollektív emlékezet fontos sarokpontjaként is megjelenik, de a sérülések, szakadások és karcok folyamatos játéka önálló vizuálius minőséget teremt.

A WHS egy finn színházi csoport, produkcióik a vizuális színház és az újcirkusz mezsgyéjén helyezkednek el. A 2002-ben Kalle Nio – az egyik legismertebb finn illuzionista és képzőművész - által alapított csapat legkülönbözőbb bűvésztrükkjei ötvözik a historikus elemeket és kortárs videóművészetet. Darabjaikban az újcirkusz modern, független és folyamatosan változó kifejezésmód, amely jól keveredik más művészeti formákkal. A csapat több mint harminc országban lépett színpadra, és szerepelt nagy sikerrel, köztük a Trafó színpadán is, ahol Ville Walo és Kalle Hakkarainen közös produkcióját, a Katoamispiste / Vanishing Point című előadást tekinthették meg az érdeklődők.

Farkasok szabadon

Nem kell hipertájékozottnak, elfogultnak vagy pesszimistának lennünk a felismeréshez, hogy a demokrácia intézménye egyre mélyülő válságban szenved. A végtelenül komplex és szerteágazó jelenségkör körbetapogatásához a politikatudomány felől érkezett Rupert Russell öt ország politikai változásait követi, amivel fontos problémákra irányítja a figyelmet. Bár a fókusz látszólag széles (a hongkongi diáktüntetésektől az arab tavaszon át egészen Trump felemelkedéséig nyúlik), az epizódok mindegyike a szabadság fogalmát boncolgatja, mindig más nézőpontból. Felülírhatja a többség akarata a kisebbségek jogait? Valódi szabadság a választás széles, ám alapvetően korlátos lehetősége? Lehet egy valódi demokrácia illiberális vagy mindez csak időleges látszat? Russell az ellentétes politikai oldalak véleményét egyetemi professzorok erkölcs- és politikafilozófiai megfigyeléseivel egészíti ki, majd felmutatja az egyes politikai döntések hírekben is felbukkanó súlyos következményeit. Nekünk itt Magyarországon rendkívül tanulságosak a filmben felvetett szempontok, különösen a címben is szereplő hangzatos idézet. A farkasok szabadsága gyakran a birkák életébe kerül, de vajon tehetünk valamit a ránk szabaduló erőszakos politikai ragadozók ellen? A film szerencsére nem akar közhelyes megoldásokat javasolni, de a megfelelő kérdéseket sorra felteszi. (Huber Zoltán)

Tuza-Ritter Bernadett Magyar Filmdíjas dokumentumfilmje az eltagadott modern rabszolgaság mellett buborékkultúránkat is megmutatja. 

Buborékban élni a közösségi médiában, a lakás–munkahely–bolt háromszögben, tévénézőként vagy más médiát fogyasztóként, fővárosban vagy vidéken, szegényként vagy gazdagként, értelmiségiként vagy szakmunkásként – igen, ez a szűkösség lehet otthonosan megnyugtató. Friss, 21. század eleji trauma, hogy mennyire fals és félrevezető a kellemes izoláció; akiket zavar, gyakran firtatják, hogyan és meddig lehet kilátni, netán kitörni belőle. Az Egy nő fogságban ilyen kilátásokkal kecsegtető, legtöbbünk buborékjából kimutató, egy másik, zárt világot megnyitó film, amitől újrakeretezhetjük mindazt, amit munkáról, kizsákmányolásról, szabadságról, emberi viszonyokról képzelünk vagy tudni vélünk. Az Egy nő fogságban története ezen túl négy nagyon különböző ember életéről és döntéseiről is tudósít: egy filmrendező, a rabszolgatartó Eta, a szolga Maris és kamaszlánya, Vivi mind ma, itt, Budapesten közöttünk élő nők.