A Wire másként van bedrótozva, mint a szokásos zsaru-sorozatok. Több benne a realizmus, mint a hősiesség. 

A tévé és a mozi bő félévszázada kezdődött vetélkedésének története az elmúlt években több kisebb fordulatot vett az Egyesült Államokban, a köldöknézésbe és a speciáleffektek hajszolásába merülő Hollywooddal szemben egyes tévétársaságok krajcáros, ámde nagy művészi hozamú ötletek sorát vetették be. Az olyan régi vágású sorozatok mellett, mint a Helyszínelők és mutánstársai, illetve az olyan újszerűbbnek tetsző, de lényegében csupán a klasszikus sémákat újrafazonírozó darabokkal szemben, mint a 24, feltűnt néhány rendhagyó kivitelű széria, a Deadwood, a Shield és a Drót. A tömegek szórakoztatását amerikai terepen szokatlannak tekinthető eszközökkel megcélzó utóbbi sorozat különösen jól jelzi, hogy milyen jelentékeny mértékű a teremtő energiák felhabzása napjaink tévéiparában. A Drót alkotói mintha a 19. századi európai romantikus realista írók Amerikába vetett szegény rokonai lennének, művük széles szociológiai térképet rajzoló izgalmas bűnfilmfolyam, amely kivált realizmusával és sztoriépítési megoldásaival lepi meg a nézőt. Az egyszeri és a sokat tapasztalt nézőt egyaránt.

Április 6. és 8. között rendezik meg Magyarországon az első nemzetközi filmfesztivált gyerekeknek. A háromnapos családi filmünnepen 4-14 éves gyerekeknek szóló kisfilmeket, animációkat és dokumentumfilmeket láthat a közönség. Két vetítés között filmes, animációs, kaszkadőr, sminkes, storyboard, virtuális valóság workshopok, képregény és film market, valamint a legnépszerűbb gyerekfilmek szinkronhangjai várják a látogatókat. 

A Cinemira - Nemzetközi Gyerekfilm Fesztivállal a szervezők szeretnék felhívni a figyelmet a gyerek- és ifjúsági filmek fontosságára, feléleszteni a hazánkban jelentős múltra visszatekintő gyerekfilmes hagyományokat, gyerekfilm gyártást. A Cinemira kifejezetten gyerek- és családi filmeket mutat be rövid animációs, élőszereplős és dokumentumfilm kategóriában. A versenyprogramba 1500 filmet neveztek a világ minden tájáról, az előzsűri mintegy 60 alkotást választ versenybe. A fesztivál zsűrijében a hazai és a nemzetközi filmvilág olyan elismert alkotói és képviselői foglalnak helyet, mint Deák Kristóf, a Mindenki című Oscar-díjas rövidfilm rendezője, Aneta Ozorek, az Amszterdami Animációs Fesztivál művészeti igazgatója, Böszörményi Zsuzsa többszörös díjnyertes és diák-Oscar díjas filmrendező, Michael Harbauer, Európa egyik legjelentősebb gyerekfilm fesztiváljának, a Schlingel Film Festival igazgatója.

Vállalásnak maximálisan tiszteletreméltó, kivitelezését tekintve kimondottan színvonalas, ahogy Köbli Norbert forgatókönyvíró és aktuális rendezőtársai (időrendben: Bergendy Péter, Fazakas Péter, Szász Attila, Kovács István) tévéfilmek során át dolgozták-dolgozzák fel a nem is olyan régmúlt világát és kevésbé ismert eseményeit, besúgók világától repülőgép-eltérítésen át az I. Világháborúig. Az egy órát általában nem sokkal meghaladó vagy éppen alulról súroló alkotások között persze akadnak különbségek, de igénytelenséggel, a választott téma bagatellizálásával egyik sem vádolható, ráadásul Köbli jó érzékkel alkalmazza a műfaji forgatókönyvírás mesterfogásait, azaz történetei nem csak a dokumentumfilmek és történelmi drámák szerelmesei számára lehetnek ismerősek vagy élvezhetőek, hanem gyakorlatilag bárkinek, aki nem idegenkedik az ún. kommersz filmektől.

Szász Attila rendező és Köbli immár harmadik alkalommal dolgozott együtt (Szászon kívül csak Fazakas jegyez egynél több Köbli-szkriptet), és ahogy korábbi közös műveikről, A berni követről és – különösen – a Félvilágról, úgy az Örök télről is elmondható, hogy leginkább moziban lenne a helye, nem a tévében. Az egykori Szovjetunióba deportált magyarok, közelebbről a (főleg) német nemzetiségű nők kálváriáját feldolgozó és nekik emléket állító alkotás minden szempontból magabiztosan teljesít, bőven meghaladva a tévéfilmekkel szemben hagyományosan támasztott (és idejétmúlt) elvárásokat. Jó értelemben szórakoztatva hívja fel a figyelmet egy szomorú korszak szomorú, és szinte már el is feledett történéseire, az ok nélkül megalázott, tönkretett vagy megölt emberek sorsára. Ahogy írtam is: színvonalas kivitelezés, tiszteletreméltó vállalás. A „sorozat” egyes darabjai nem mindenben működnek ugyanúgy, és az eddigi produkciók közül talán a legambiciózusabbnak mondható Örök tél sajnos nem feltétlenül a legjobb is egyben. (Én amúgy a kevésbé „nemes” és „humanista” Félvilágnak szavaznám meg a koronát.)

A Rózsa Sándor Népi Kampánypénz Tékozló Alap segítségével a magyarhangya 3 legendás dokumentumfilmnek rendezi meg hazai ősbemutatóját Húsvét vasárnap az Átrium Film Színházban. A filmekre ingyenes jegyeket lehet váltani ide kattintva. 

• A CEAUSEȘCU-ÉLETMŰ (THE AUTOBIOGRAPHY OF NICOLAE CEAUSEȘCU - Andrei Ujica, 2010)

Legendás, háromórás dokumentumfilm a Kárpátok Géniuszának 24 évig tartó dúlásáról, amelyben eredeti híradóanyagok segítségével érhetjük tetten, hogy a kezdetben népszerű vezér miképp vesztette el valóságérzékét, és hogyan vált önnön karikatúrájává. 

• KIM DZSONGIL BEMUTATJA (THE LOVERS AND THE DESPOT - Ross Adam & Robert Cannan, 2016)

Mielőtt a világ leghírhedtebb diktátora lett, Kim Dzsongil az Észak-koreai Propaganda és Agitációs Minisztériumot és annak filmstúdióit irányította. Mivel ambiciózus terveihez nem állt rendelkezésére elegendő tehetség, elraboltatta Dél-Korea leghíresebb színésznőjét és annak férjét, az ország legnépszerűbb rendezőjét és producerét. Az elrabolt álompáros sorra készítette Észak-Korea legjobb filmjeit, ám közben kidolgoztak egy olyan szökési tervet is, melyet bármelyik hollywoodi kasszasiker megirigyelhetne. (HVG Könyvek) 

• B-MOVIE: NYUGAT-BERLIN HANGJAI 1979-1989 (B-MOVIE: LUST & SOUND IN WEST BERLIN 1979-1989 - Hoppe / Lange / Maeck, 2015)

A lehengerlő dokumentumfilm soha nem látott eredeti felvételeken mutatja meg az underground művészetek bűnös burjánzását Nyugat-Berlinben Honecker falával körbezárva a punk korszaktól egészen a Love Parade-ig. 

Enyedi Ildikó hitetlen és zavarodott XX. századán csak a csoda segíthet, kunsztok helyett a személyiség mágiája.

 „…nekem már minden Messiás.” (Erdély Miklós)

A nagy művek egyszerűek, mint a szappanbuborék. Nem megfogni akarom, elkapni a titkát, hanem nézni… Olyan jó, mindenek előtt oly jó nézni a Simon mágust! Hát legalábbis nekem, olyan nyugodalmas érzés mindannyiszor, mintha belealudnék valakinek az álmába, de csodálatosképpen kiismerem magam benne, holott ami történik, tudással terhelt, ez is sugárzik minden pillanatából, a legfontosabbról van benne szó, de egészen egyszerűen… Hiányzik belőle a tartalmasság gőgje. (Ami például Pasolini filmjeit jellemzi.) A Simon mágus nem az Újszövetség gnosztikus kommentárja, hanem mese. Filmnyelven költött szépirodalom. Példabeszéd. Jó hír.

Vannak tisztánlátók és vannak mágusok. Ez már csak így van. A mágus látványosan dolgozik, fontos számára a közönség. Meggyőző óhajt lenni, tudásának propagandistája. A tisztánlátót nem érdekli a közönség, sőt idegesíti – ez az egyik ismertetőjele –, saját képességét sem találja fontosnak. Akkor mit talál fontosnak egyáltalán? Nagy kérdés. Enyedi filmje megválaszolja. A valóság se „foglalkoztatja” a tisztánlátót, hiszen ez az Egy, amit lát. Simon azt látja, ami van, önmagát is beleértve. Vagyis teljesen lát: tud. Nincs semmi „különleges képessége”, csak ami itt és most (vagyis örökké) van, abban ő jelen van. Azt tudja, amit mindenki tudhat, csak másnak valahogy nem jut eszébe soha. Pont éppen soha. 

Elég furcsán veszi ki magát, hogy a kis hazánkban forgatott külföldi filmek és koprodukciók jelentős része a mai napig nem került hivatalosan forgalomba, és ez nem csak a mozis bemutatókra igaz: gyakran még tévé sem sugározta őket és videón vagy DVD-n sem jelentek meg. A hangosfilm hajnaláról fájó hiányosság pl. a Hyppolit, a lakáj német párdarabja, az Er und sein Diener (akkoriban ugyanis utószinkron helyett az egész filmet újraforgatták külföldi színészekkel, de azonos helyszíneken és – adott esetben – rendezővel), a létező szocializmus éveiből pedig lemaradtunk az olyan „első fecskékről”, mint pl. a Tordai Terivel készült romantikus(-erotikus) kosztümös filmek, ahogy hosszú ideig az amerikai Szerelem és halál (1975-ös bemutató, Woody Allen filmje) vagy John Frankenheimer Az ezermestere (1968) sem volt elérhető. Külön szégyen, hogy a zseniális The Ninth Configuration (alias A kilencedik alakzat, William Peter Blatty, 1980) mind a mai napig csak határainkon túlról szerezhető be teljesen legálisan.

Dél-koreai vonatos film, ahol a túlélőknek élőhalottakkal teli kocsikon kell átverekedni magukat? Első hallásra a Snowpiercer szemfüles átiratának tűnik a dolog és rejtély, hogy nem jutott még ez korábban senkinek az eszébe. Zombikat szabadítani a békés utazóközönségre sokkal nagyobb ötlet, mint kígyókat engedni el egy repülőn, már csak azért is, mert a vonaton játszódó mozik külön kasztot képviselnek a filmtörténetben. A Train to Busan rendkívül okosan játszik a lehetőségeivel, és a remek kombóval több legyet üt egyetlen csapásra. Míg a zárt, egyenes vonalban terjeszkedő szűk tér garantálja az élők és holtak közötti állandó interakciót, egy vasúti szerelvényen végig földközelben marad a sztori. A vonat(k)ozó katasztrófafilmek alapelemei hibátlanul passzolnak a zombis tematikához, ez ráadásul nem a Magyar Államvasutak, itt igen tisztes sebességgel zajlanak az események.

A korábban rajzfilmeket jegyző író-rendező Yeon Sang-ho megtanulta a vonatkozó műfajok legfontosabb leckéjét és az egyre szélsőségesebb szituációban végig a szereplőkre, a köztük kialakuló konfliktusokra és kapcsolatokra fókuszál. A zombi apokalipszis szépen megbújik a háttérben és erőteljes indikátor csupán, Yeon csak a legszükségesebb infókat közli, és a felvezetéssel, a szereplők bemutatásával sem vacakol sokat. A fontosabb szereplőket összetereli, felengedi a sorompókat, és menet közben árnyalja a karaktereit.