Idén is megtartották a Scope100 zártkörű online filmfesztivált, melynek 100 fős zsűrije a brit-zambiai rendező, Rungano Nyoni BAFTA-díjas szatirikus drámáját választotta legjobbnak. 

A NEM VAGYOK BOSZORKÁNY (I AM NOT A WITCH) főhőse a 9 éves afrikai kislány, Shula, akit egy apró incidens miatt boszorkánysággal vádol egy falusi asszony. Rövid tárgyalás után bűnösnek találják, és a sivatag közepén álló boszorkánytáborba szállítják. Itt a többi lakóhoz hasonlóan egy hosszú szalagot kötnek rá, amit egy nagy fához erősítenek. Megfenyegetik, hogy ha szökni próbál, kecskévé változik. Új életét boszorkánytársaival és egy kormányhivatalnokkal osztja meg, aki kihasználja ártatlanságát. Shulának el kell döntenie, hogy elfogadja-e a sorsát, vagy mindent kockára tesz a szabadságért.

Egy újkori boszorkányüldözés történetét meséli el első nagyjátékfilmjével a zambiai születésű Rungano Nyoni. A nemrégiben a legjobb debütáló brit filmesnek járó BAFTA-díjat és a Brit Függetlenfilmes díjat Emily Morgan producerrel megosztva elnyerő forgatókönyvíró-rendező izgalmas, provokatív és globálisan érvényes műve a babona és a rituálék kötelékébe ragadt, kegyetlen társadalom képét vázolja fel szatirikus humorral. David Gallego operatőr A kígyó ölelése után ismét költői látványvilágot teremtett, ezúttal színesben. 

A magyar versenyszekció zsűri döntését vasárnap délután, a Toldi mozi nagytermében rendezett ünnepélyes díjátadón jelentették be. A zsűri tagjai Fodor Anna filmforgalmazó, Boyd van Hoeij (a The Hollywood Reporter újságírója) és Pőcze Balázs, a Mito alapítója és kreatív igazgatója voltak. 

A magyar válogatásban a legjobb rövidfilmnek járó díjat Kis Hajni alkotása, a Last Call című film kapta, amely egy idősödő nő utolsó napját követi végig, mielőtt végleg elhagyná az országot, hogy lánya családjához költözzön. A nő őrült rohanásba kezd, amelynek egyetlen célja, hogy végérvényesen lezárja itthoni életét. A zaklatott nap végén azonban kénytelen szembenézni mindazzal, amit maga mögött hagyott, és azzal, ami előtte áll. 

A legjobb magyar animáció Hegyi Olivér Take Me Please című alkotása lett, amely egy párkapcsolat végének szürreális bemutatása. 

Az internetről szőtt illúziónak vége, a nyilvánosság kiterjedése helyett a régi módszerek és reflexek születnek ujjá az online lövészárkokban. 

Alig néhány éve még a technológiaszkeptikusok is óvatos optimizmussal figyelték az internet térnyerését. Néhány röpke hónapig úgy tűnt, esély van rá, hogy a világhálónak köszönhetően nyitottabb, demokratikusabb és igazságosabb hellyé válhat a bolygó, ha nem is holnapután, de belátható időn belül, mert a folyamatok egy irányba mutatnak. Bár a nyugati médiamunkások jócskán túlbecsülték a közösségi oldalak szerepét az „Arab tavasz” forradalmi hullámának felkorbácsolásában, a Facebook és a Twitter valóban elősegítette a folyamatok katalizálását. Az első elemzések azt sugallták, hogy az online verbuválódó kritikus tömeg hangját semmilyen mesterkedéssel nem lehet elnémítani, a diktatúra legfeljebb csak lassítani képes az elkerülhetetlent. Az utópisztikus víziók szerint minél többen lépnek be az interaktív online térbe, hogy ott információt és véleményt cseréljenek, annál jobban lelepleződnek a hatalom hagyományos csatornákon közvetített hazugságai, a netdemokrácia így előbb vagy utóbb, de elvezet a közjóhoz és a valódi demokráciához.

Filmművészetis háttér és állami támogatás nélkül, 400 ezer forintból forgatta le első játékfilmjét Szombath Máté, aki Robert Musil novellájából, és olyan filmekből merített ihletet, mint a Trainspotting, a Control, az If… és a Kell egy dobos! A premier idején, 2014-ben írtunk kritikát a filmről és beszélgettünk is a rendezővel. A Feketerigó most felkerült a YouTube-ra.

50 éve, 1968. április 2-án mutatták be Stanley Kubrick klasszikusát, ebből az apropóból közöljük újra Schubert Gusztáv cikkét, amely a Filmvilág 2001 januári számában jelent meg.

Kubrick nem várta meg, teljesül-e a jóslata. Igaz, amire kíváncsi volt, azt nem lehet évekkel mérni.

Ha a lovaknak istenük lenne, ló alakjában képzelnék el. Xenophon telitalálatos hasonlata a jövőre is igaz. Minden kor a maga képére rajzolja a holnaputánt. A hatvanas évek az űrhajózás lázában égett, ki ne emlékezne, aki akkor élt, a folytonos kozmikus izgalomra, Gagarinra, az első emberre aki űrhajón szállt a földgolyó fölé, Leonovra, aki először sétált az űrben, vagy Armstrongra, aki egyetlen kis lépéssel évezrednyi képzelgésre tette ki a pontot, amikor a Hold porába lépett. Úgy látszott, nincs megállás, könnyebb lesz hétvégén átruccanni a Marsra, mint leutazni a nagymamához Bodrogcsúnyba. Pedig onnantól már – szovjet űrállomás, magyar kozmonauta, amerikai űrsikló ezen nem segített – leszálló ágba került a világűr-kutatás, iparág lett, nagyon is evilági célokkal, elszállt belőle a grandiózus pátosz és a misztikum, maradt a próza. Kubrick és Clarke, amikor 1964-ben nekikezdtek a 2001. Űrodüsszeiának, még azt hihették, egy végtelen hősköltemény első sorait írják és szedik képversbe. Pedig a kezdetben máris ott volt a vég, ha azt harminchárom évig nem is lehetett kristálytisztán látni.

#METOO HOLLYWOOD
A Weinstein-botrány közvetett hatásai és a globálisan kibontakozó #MeToo mozgalom kifutása még megjósolhatatlan, de a szexuális zaklatások kapcsán fellángoló, a legszélsőségesebb reakcióktól sem mentes vita pontosan jelzi, hogy Hollywood önvizsgálata is elkerülhetetlen.

Huber Zoltán: A nemek arca (Hollywood lázadása)
Schubert Gusztáv: A meteor (Az erőszak mítosza)
Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos (Tarantino vs. Uma Thurman)
Baski Sándor: A férfi megfizet (Rape & revenge filmek)
Sepsi László: Az oroszok voltak (Francis Lawrence: Vörös veréb)

ÚJ RAJ
Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig (Ryan Coogler)

HACKER-FILMEK
A hacker hosszú időn át mindössze a rejtett számítógépes adatokhoz hozzáférés illegális szakértőjének látszott. Az újabb fejlemények tükrében már nem a törvénytelen adathalászat látszik a legfőbb problémának, hanem a közvélemény – különösebb technológiai szaktudást nem is igénylő – meghekkelése, amivel adott esetben akár választásokat lehet nyerni.

Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba (Hacker-filmek)

JEAN-LUC GODARD
Godard pár közismert rendezőtársával rácsimpaszkodik a függönyre a cannes-i fesztiválpalota dísztermének színpadán, így próbálja megakadályozni, hogy szétnyíljon. A Kifulladásig rendezőjének hatvannyolcas szerepéről ezt a forradalmi hevületű gyorsfényképet őrzi a kollektív emlékezet. Nem minden alappal.

Ádám Péter: A forradalom délibábja (Jean-Luc Godard 1968-ban – 1. rész)

MAGYAR MŰHELY
Murai András – Németh Brigitta: Amnézia ellen (A magyar Gulág-filmek)
Hirsch Tibor: Nők, akik figyelnek (Kádár-kori álmok: az emancipáció)
Báron György: A leselkedő Isten (Jeles András: A rossz árnyék)
Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” (Beszélgetés Lengyel Balázzsal)
Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” (Beszélgetés Bergendy Péterrel)
Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság (Új magyar kisjátékfilmek)

FESZTIVÁL
Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója (Berlin)
Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök (Cseh és Szlovák Filmkarnevál)

KRITIKA
Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma (Sándor Pál: Vándorszínészek)
Forgács Iván: Kiúttalan (Szergej Loznyica: A szelíd teremtés)
Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete (Albert Dupontel: Viszontlátásra odafönt)

A címlapon: Florence Quentin: Senki sem tökéletes (Gérard Depardieu és Catherine Deneuve) – A Cirko Film bemutatója