Bergmant tükör által homályosan látjuk; azt hisszük, korszakos filozófusa a filmművészetnek, pedig a teória sohasem érdekelte, a szeretet hiányáról viszont mindent tudott. 

A modern filmművészet legalább két generáció számára Bergmannal kezdődött. Godard szemét például Az Egy nyár Mónikával (1953) utolsó snittje nyitotta fel arra, mire képes ez az új művészet. A filmről írt korabeli cikkének nagy része erről a jelenetről szól, és ettől fogva a francia új hullám Bergmant saját mesterének tekintette. Mire a modern filmművészet beért, Bergman, Bressonhoz hasonlóan, már nagy öregnek számított.

Pedig az igazi „nagy Bergman” csak ezután következett. Azok számára már, akik tizenöt-húsz évvel ezután kezdtek el filmeket nézni, a hetvenes évek elején, a Bergman-életmű inkább a Hetedik pecsétnél (1957) kezdődik. Ott, ahol az egzisztencialista szorongásélmény kifejezése a lét és a halál és Isten létének kérdésével vegyítve látszólag átveszi a Bergman-filmek tematikai hangütését. Mondom, látszólag, mert – amint ezt itt ki szeretném fejteni – a Bergman művészetét az egzisztencialista filozófiából levezető, a lét nagy elvont kérdéseinek film-filozófusává növesztő kommentárok, melyek az elmúlt harminc-negyven évben uralták a Bergman-kritikát és szakirodalmat, némiképp eltorzítják Bergman életművében még ennek a rövid korszaknak az értelmezését is.

A Teljesen idegenekkel az emberi kapcsolatok mélyére ásó Paolo Genovese ezúttal eggyel szűkebbre vette vizsgálata tárgyát, és A hely című filmben már az emberi lélekkel foglalkozik. Arra keresi a választ, hogy meddig megyünk el, ha valamit meg szeretnénk kapni; morális határaink vajon állandóak-e, vagy a helyzettől függően változnak. Ehhez a Christopher Kubasik író által jegyzett 2010-es The Booth at the End című kétszer öt részes sorozatot veszi alapul, néhol teljesen átemelve, néhol új karaktereket is beleírva a történetbe.

Van egy ember, egy ördögi alak, akivel ha szövetséget kötünk, egy meghatározott feladat elvégzéséért cserébe megadja nekünk, amit kérünk. Ha a műhely falán szereplő poszter-bombanővel szeretnénk tölteni egy éjszakát, annak is megvan az ellenértéke, és ha a beteg gyermekünk életét szeretnénk megmenteni, az is beárazható. Persze nem mindegy, hogyan: a vágyak jellege határozza meg, hogy teremtő, vagy pusztító feladatot kell-e elvégeznünk. A Hely nevű kávézóban zajlanak a tárgyalások, ahol a klienseknek az egyezség szerint időről időre be kell számolniuk arról, hogyan haladnak a feladattal, és mit éreznek közben. Minden az arcokon történik ebben az egy helyszínre szűkített filmben, ahol a céljaikért és vágyaikért küzdő emberek hozzák a jól ismert emberi magatartásokat: a felelősség áthárítását, a tetteik legitimálását önfelmentésen keresztül, és az alkudozást – nem lehetne-e mégis...

Július 14-én lesz Ingmar Bergman születésének 100. évfordulója. Az ELF Pictures és az Uránia Nemzeti Filmszínház egy közös esemény keretében két filmmel emlékezik meg a modern filmművészet kiemelkedő egyéniségéről. 

Az idei Cannes-i Filmfesztiválon két dokumentumfilmet is bemutattak a svéd alkotóról, ezek közül az egyik Jane Magnusson Bergman - A Year in a Life című munkája, amelyet most az ELF Pictures jóvoltából premier előtt láthat a közönség. A film Bergman sorsfordító évére, az 1957-es esztendőre koncentrál. Ekkor művészetében egy olyan intenzív időszak kezdődött, amelyben sorra születtek a filmművészet legnagyobb klasszikusai között számon tartott alkotások: a Hetedik pecsét után A nap vége és a Szűzforrás, majd a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend által alkotott trilógia. A filmben hozzátartozók, munkatársak, kutatók próbálják megfejteni e mágikus év és Bergman titkát, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó. 

Éppen ez előtt a korszak előtt, 1955-ben készült az Egy nyári éj mosolya című film. Ez lesz a július 14-i Bergman-est másik darabja. Mint romantikus vígjáték, elüt a rendező ouvre-jének meghatározó alkotásaitól, ugyanakkor szellemesen bonyodalmas és szerethető mű, amely nem véletlenül hozott nemzetközi hírnevet a rendezőnek. Bergman nagy csodálóját, Woody Allent is megihlette a Szentivánéji szexkomédiában.

Mi köze az év horrorfilmjének a legújabb Pixar-folytatáshoz, vagy Benicio Del Toro ámokfutásának a Duna Tv ifjúsági sorozatához? Csak annyi, hogy sikerült mindegyiket kielemeznünk egyetlen adásban, (majdnem) 1 óra alatt, spoilerek nélkül. Jó szórakozást!

A tartalom:
00:00 - Sicario 2.
19:55 - A hihetetlen család 2
29:40 - Egynyári kaland
41:55 - Örökség

A podcast régebbi epizódjai a Mixcloudon érhetőek el, de az iTunes-on is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel várjuk a szöveges értékeléseket.)     

VIETNAMI HÁBORÚ
A vietnami konfliktus nem csupán az addig jobbára legyőzhetetlennek hitt Egyesült Államok katonai presztízsét rendítette meg, de az amerikai sajtó hatalomhoz és háborúhoz fűződő viszonyát is alapjaiban rajzolta át. Ez volt az első televíziós háború, amit újságírók központi cenzúra nélkül, a történésekkel szinkronban közvetíthettek.

Soós Tamás Dénes: A sajtó hatalma, a hatalom sajtója (Vietnam és a média)
Vágvölgyi B. András: Éles képek (Haditudósítók Vietnamban)
Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról (A vietnami háború allegóriái)

MAGYAR MŰHELY
A szocialista Magyarország túl szűk hely volt ahhoz, hogy a krimibe illő nagyformátumú bűn elférjen benne. Az 1949-ben államosított magyar filmgyártás korántsem vonzódott a bűnügyi filmek zsáneréhez, majd húsz évbe tellett, míg az első szocialista krimi (A hamis Izabella, 1968) filmvászonra került.

Hirsch Tibor: Kékfény az alagút végén (A Kádár-kori bűnfilm)
Morsányi Bernadett: Magyar Godard (Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel)
Szivák Bernadett: Irinyi mindig újrakezdi (Beszélgetés Cibulya Nikollal)

ÚJ RAJ
Teszár Dávid: Még közelebb (Naomi Kawase)

TUDOMÁNYTÓL MÁGIÁIG
„Az emberi elmének semmi sem szabhat határt.” – nyilatkozta a nemrégiben eltávozott Stephen Hawking. A globális szorongás korában a retrográd amnéziával küszködő mainstream sci-fi nem így látja, ritkán kínál érdemi perspektívát a néző számára, az emberi faj jövőjébe vetett hit a függetlenfilmesek privilégiumává vált.

Géczi Zoltán: Vissza a jövőbe (Sci-fi prognózisok)
Huber Zoltán: Végzetes vonzerő (A Marvel-fantasy világképe)

PASOLINI
Pólik József: A sivatag polgárai (Pasolini Teoréma – 1. rész)

FILM ÉS IRODALOM
Talabos Dávidné: A „szív írója” (Dickens adaptációk)
Bikácsy Gergely: A montázs, Bazin és mi (André Bazin 100)

FESZTIVÁL
Gyenge Zsolt: Feminin fesztivál (Cannes)
Baski Sándor: Provokálok, tehát vagyok (Kolozsvár)

KÖNYV
Koósz István: „Mondottam, ember: küzdj…” (Hirosima gyermeke – Sindó Kaneto filmművészete)

KRITIKA
Margitházi Beja: Ameddig bírod (Tuza-Ritter Bernadett: Egy nő fogságban)
Barotányi Zoltán: Adj király katonát! (Claudio Poli: Hitler kontra Picasso; Ross Adam – Robert Cannan: Kim Dzsongil bemutatja)

A címlapon: Stanley Kubrick: Acéllövedék (Matthew Modine)

Elkészült az első előzetes Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér) új filmjéhez. Az X – A rendszerből törölve műfaja thriller, főszerepét, egy pánikbeteg gyilkossági nyomozót Balsai Móni alakítja, partnerei Schmied Zoltán, Bede-Fazekas Szabolcs, Molnár Áron, Kulka János, Básti Juli, Hámori Ildikó, Olasz Renátó, Szirtes Ági és Fekete Ernő. A premier november 1-jén lesz.

Donald Trump elnök állandó eposzi jelzője a „populista”. Ami nem egy találó kifejezés. Ugyanis a 19. század végi amerikai populisták éppenséggel nem az üzletemberek uralmát kívánták. Az 1891-ben alakult People’s Party (Néppárt) célja a kisemberek, farmerek, munkások érdekeinek védelme volt. Kifejezetten baloldali demokrata programot képviselt, a vasút-, távíró- és telefontársaságok állami ellenőrzésének, a szállítási tarifák csökkentésének, a progresszív adózás és a nyolcórás munkaidő, valamint az ezüst fizetőeszköz tömeges használatának követelésével. A néppártiak (populisták) a jeffersoni demokrácia-eszmény és a jacksoni elvek jegyében az önszerveződő, autonóm kisközösségeken alapuló farmerdemokrácia eszményét kívánták megőrizni a 19. század végi amerikai társadalomban.