A labdarúgás világának mindig is része volt a pantomimművészet, de a láthatatlan akadályokban felbukó vagy kezüket rázva piros lapot reklamáló játékosok repertoárja idén egy minden korábbinál népszerűbb koreográfiával bővült. Aki nem követi a labdarúgás szabályváltozásait, az a 2018-as világbajnokság közvetítéseit nézve aligha értette, miért rajzol a bírótól a játékosokon át az edzői stábig mindenki láthatatlan téglalapokat a levegőbe.
A helyzet már csak azért is ironikus, mert a játékvezetőknek eddig úgy kellett eljátszaniuk a szerepüket, mintha a negyedik fal, a közönség szemeként funkcionáló több tucat kamera nem is létezne, és mintha nem tudnák, hogy döntéseiket azonnal kinagyítják, lelassítják, visszajátsszák az egész világ számára. A VAR, vagyis a videóbíró (video assistant referee) bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem egyből le is dózeroltatta a negyedik falat. Míg korábban szentségtörésnek számított a videotechnika alkalmazásának még a gondolata is, az idei világbajnokságon a videózás aktusa került fókuszba. A bírók, a játékot megszakítva, átvedlettek nézővé, a több százmillió tévénéző pedig élőben követhette a képernyőn, ahogy a játékvezetők a pálya szélén képernyőket néznek, miközben bepillanthattak a videószobába is, ahol még több asszisztens figyelt még több kijelzőt.
A VAR bevezetésének borítékolható tanulsága, hogy a fizikában és a pszichológiában is jól ismert „megfigyelési-effektus” hatványozottan érvényesül, vagyis a megfigyelés ténye, illetve tudata megváltoztathatja a megfigyeltek viselkedését. A játékosok eddig is tisztában voltak vele, hogy a kamera leleplezheti a fair play szabályait zárójelező trükkjeiket, de nem izgatták magukat emiatt – nem a nézőket, hanem a játékvezetőket kellett meggyőzniük. Azzal, hogy a bíró is nézővé vált, a futballistáknak új helyzethez kell adaptálódniuk.
Köztudott, hogy lassítva minden apró kontaktus 8 napon túl gyógyuló sérülésnek tűnik, erre az optikai illúzióra apellálva követelik sokan még az ártalmatlanabb ütközéseknél is a VAR használatát a videóbíró egyezményes jelét mutogatva. Az intelligensebb játékosok már rájöttek, hogy a szuperközelik árnyaltabb alakításokat kívánnak, de a többségnek, köztük a brazilok legnagyobb sztárjának ez még nem esett le. Nem azért vált Neymar az oroszországi világbajnokság végére közröhej és közmegvetés tárgyává, mert megpróbálta megtéveszteni a bírókat – a szurkolók, ha kelletlenül is, de elfogadják, hogy a győzelemnek néha ez az ára –, hanem mert ripacskodása rossz fényt vet a sportágra. Míg a többség igyekszik a realista színjátszó iskola hagyományait követni, addig a látványos műesések után métereket guruló Neymar a némafilmek hagyományaihoz nyúl vissza, mintha csak parodizálni akarná a közeget, és leleplezni azt a hallgatólagos konszenzust, hogy a pályán minden játékos színész is egyben. A brazil sztár egyelőre úgy viselkedik, mint az a színész, aki élete első filmszerepét megkapva a kamera előtt is ugyanazokat a teátrális gesztusokat próbálja használni, mint a színpadon, elfelejtve, hogy már nem élő közönségnek (a játékvezetőnek), hanem a képernyők előtt ülőknek (a VAR-nak) játszik. És amíg a szuperlassítások az ártatlan összekoccanásokat is súlyos ütközéseknek láttatják, addig az ügyetlen műeséseket és az indokolatlan fetrengéseket is hasonlóképpen torzítják el, vagyis még röhejesebbé teszik – így élhet tovább főműsoridőben a burleszk rég halottnak hitt műfaja. A futball imázsát a rossz alakítások rombolják, de közösségeket is teremtenek: a játék taktikai elemeit nem mindenki érti, de a csetlő-botló focista komikusokon életkortól, származástól, nemtől függetlenül együtt nevethetünk.
A videóbíró létezése ugyanakkor ismét rávilágít arra a problémára, hogy a pályán belüli „valóság” megismerhetőségét az eseményeket pásztázó kamerák száma nem feltétlenül szavatolja, azaz egy-egy ítéletet különböző szögekből visszanézve nem hogy oszlana, de inkább sűrűsödik a köd. (Bővebben a témáról: Arcjáték, Futball a tévében.) Korábban a „játékvezető is csak ember”-felkiáltással kaptak felmentést a hibázó bírók, és a futballisták is így tudtak a kötelező reklamálás után napirendre térni a vitatott eset fölött. A VAR bevezetésével a valódi, nem eljátszott szabálytalanságot gyanító játékosok, edzők felháborodása sokkal elemi erejűbb, talán mert úgy gondolják, hogy a technika alkalmazásával 100%-os hatékonysággal megállapítható az objektív igazság, vagyis az a bíró, aki ennek megismerése után sem hoz kedvező ítéletet, vagy nem is hajlandó kikérni a videóbíró segítségét, az nem gyarló ember, hanem közönséges csaló.
A hibázás lehetősége persze eleve bele van kódolva a VAR rendszerébe. Kidolgozása során az elsődleges szempont az volt, hogy a játék ritmusát ne törje meg feleslegesen a videóbíró, ezért csak kiemelt szituációkban – gólok, vagy azt közvetlenül megelőző helyzetek, tizenegyesgyanú, piroslapos incidensek, összetévesztett játékosok – lehet használni. Az elgondolás dicséretes, és működik is a módszer, hiszen a VAR miatt alig pár perccel lettek csak hosszabbak a mérkőzések. A gyakorlatban viszont értelmezhetetlen a videóbíró szabályzatában szereplő „clear and obvious error” (egyértelmű és nyilvánvaló hiba) kifejezés, amely elvileg a technika alkalmazásának feltétele. Ha van egyértelmű és nyilvánvaló tanulsága a VAR eddigi működésének, az éppen az, hogy ritkán adódnak egyértelmű és nyilvánvaló helyzetek.
Ha a játékosok közül nincs is mindenki elragadtatva a technika megjelenésétől, a nézőknek nem lehet okuk panaszra. Sokan tartottak tőle, hogy a mérkőzésmegszakítások unalmas holtidőkhöz vezetnek, de ennek az ellenkezője történik. A közvetítések rendezői osztott képernyős megoldással fokozzák a feszültséget, a fő ablakban az ítéletre váró, tanácstalanul toporgó, ideges játékosokat láthatjuk, a második képernyőn a bírót, amint visszanézi az akciót, a harmadikban pedig az edzőket vagy a VAR-szobát. Alig egy perc alatt az érzelmek minden skálája lejátszódik az arcokon, és a drámát kivételesen nem gyártja, hanem közvetíti a kamera.
Nem igazolódott be az a félelem sem, hogy a VAR kiöli a játékból a tökéletlenség szépségét, azt az izgalmat, amit a bírói tévedések – a küzdő feleket ideális esetben azonos arányban sújtó – lehetősége jelent. Amíg a videószobában emberek dolgoznak, és amíg a végső verdiktet a 33 kamera felvételéből összeállított képanyag nyomán az bíró mondja ki, akinek továbbra is csak két szeme van, mindig lesz miért felháborodni.
[lábjegyzet]
A legutóbbi, brazíliai világbajnoksághoz képest nem bővült újabb elemmel a közvetítések technikai arzenálja. A legfontosabb, említésre méltó fejlemény, hogy a rendezők leszoktak a szuperlassítások mértéktelen használatáról. Négy éve nem csak a szünetekben, de a mérkőzések közben is a játékosok és edzők arcát csodálhattuk premier plánban, drámainak szánt lassításokban. A kontextusból kiragadott pillanatképek túl sok mindent nem adtak hozzá a közvetítéshez, cserébe néha lemaradtunk miatta az élőképről.
Idén inkább a narratívaépítés dominált, amit legjobban Argentína meccsei alatt lehetett megfigyelni. A rendezők lépten nyomon kihangsúlyozták, hogy Lionel „GOAT” Messi számára ez az utolsó lehetőség világbajnokká válni, így akkor is az ő arcát vágták be szuperközeliben, amikor Argentína gólt kapott. Maradona mutogatása a lelátón eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy kihangsúlyozzák a történelmi párhuzamot az egykori és a reménybeli világbajnok közt, de az önkívületben tomboló isteni Diego végül ellopta a show-t, és trash realityvé változtatta a közvetítést.
A kamera nem csak az argentinok mérkőzései közben, de minden olyan alkalommal tudósított a díszpáholyból, amikor magasrangú politikusok is tiszteletüket tették. A miniszterelnökök, kormányfők jelenlétét eddig is nyugtázták a közvetítések, de arra korábban nem nagyon volt példa, hogy minden gól utáni visszajátszásban külön „reaction shot”-ot kapjanak a parolázó politikusok. A FIFA később önkritikát gyakorolt – egy másik mutogatás miatt. A szervezet diverzitásért felelős vezetője szerint túl sokszor időznek el a kamermanok a csinos szurkolónőkön, ami erősíti a szexizmust. A politikusok megnyugodhatnak: az ő állandó, kitüntető (média)jelenlétükben természetesen semmi obszcén nincs.
