Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

A mozgóképes képregény-adaptációk nagykorúvá válását szokás a Batman: Kezdődik! és a Sin City létrejöttéhez kötni, holott a japán alkotók már évtizedekkel korábban felfedezték a két médium szorosabb összeolvadásában rejlő hatalmas lehetőségeket. A Magányos farkas és farkaskölyök korszakalkotó, több mint 8000 oldalra rúgó mangafolyama sokat merített a film formai megoldásaiból, hogy később épp ezek a letisztult, intenzív rajzolatú képkockák termékenyíthessék meg a mozit. Koike Kazuo és Kodzsima Gozseki füzetei elementáris erejű mozgóképes hatást keltenek, a bosszútörténetbe ágyazott családi dráma brutális tempóban, véres akciószekvenciákon keresztül pereg.

A megfilmesítést levezénylő Miszumi Kendzsi tökéletesen érzett rá a képregény és a mozi határterületére és nagyfokú formai tudatossággal dolgozta fel az alapanyagot. A hat filmet számláló sorozat a valaha készült talán legtökéletesebb szintézise a két médiumnak, az aprólékosan kidolgozott, ikonszerű kompozíciókat meghökkentő gyors jelenetek váltják. A széria első két részét a manga tengerentúli rajongói, Robert Houston és David Weisman egyetlen különálló filmmé vágták össze. A különleges hatású, önálló életre kelt celluloidszörnyeteg A sógun orgyilkosa címen, Roger Corman cégének a közreműködésével került az amerikai grindhouse mozik közönsége elé.

Megjelent a Filmanatómia-sorozat ötödik kötete. A vígjáték a címében hivatkozott műfajt járja körbe. Válogatott tanulmányok mutatják be a zsáner történetét; műfajait, mint a burleszk, a tinivígjáték, és a screwball comedy; beszélnek a franchise-rendszerről; szó esik benne az abszurd humor nagyágyúiról, a Monty Python-társulatról, továbbá Bud Spencer és Terence Hill vígjáték-sikereiről. A második világháború utáni magyar vígjátékot külön tanulmány tárgyalja, és a hazai vonalat erősíti a Tímár Péter filmrendezővel készült interjú, aki az Egészséges erotika, a Csinibaba, vagy a Zimmer Feri révén egyike a vígjáték műfaj legjelentősebb hazai képviselőjének. Emellett a kötet kitér az animációs komédiasorozatok esetére (A Simpson család, South Park, Family Guy) a politikai korrektséggel az amerikai tévében.

A vígjáték című tanulmánykötet arra vállalkozik, hogy segítsen a műfaji eligazodásban. A kötetben a zsáner társadalomtörténeti áttekintése mellett szó esik a vígjáték-franchise-okról, a Rendőrakadémiától és a Reszkessetek, betörők!-től kezdve az Amerikai pitén és a Bridget Jones-filmeken át a Másnaposok-szériáig bezárólag. A burleszkkel, tinivígjátékokkal, screwball comedy-kel külön tanulmányok foglalkoznak, csakúgy mint az abszurd humor nagyágyúival, a Monty Python-társulattal. Egy fejezet Bud Spencer és Terence Hill vígjáték-sikereit járja körbe. A második világháború utáni magyar vígjátékról külön szó esik, és a hazai vonalat erősíti a Tímár Péter filmrendezővel készült interjú, aki az Egészséges erotika, a Csinibaba, vagy a Zimmer Feri révén egyike a műfaj legjelentősebb hazai képviselőjének.

A Napszállta annak technikai csodákkal teli, de varázstalanított, metafizikai űrbe hanyatló XX. századnak a kezdetén játszódik, amely a legpusztítóbb háborúkat és a holokausztot hozta. 

Egy interjúban említetted, hogy hiányolod a nagy, mitikus ambíciókat a kortárs filmből, amik a hatvanas-hetvenes évek modernizmusában még megvoltak, de hogy te még úgy-ahogy hajlasz a kockázatvállalásra. A Napszálltával milyen esztétikai kockázatokat vállaltál?

Elsősorban narratívat, mert nem úgy működik, mint egy hagyományos történelmi film, vagy egy felnövéstörténet, vagy ezeknek a kombinációja. Másféle típusú információkat közöl, mint amiket megszokhattunk, és a kevés magyarázat miatt sokkal több mindent bíz a nézőre. A szereposztás sem szokványos, amennyiben Jakab Juli nem klasszikus filmszínészi eszközökkel játssza el a főszerepet, inkább az eszköztelenség, és a személyiségében lévő, rejtett vibrálás érvényesül. Manapság annak alapján ítélik meg a színészeket, hogy mennyire kaméleonok, vagyis mennyire különböző karaktereket tudnak eljátszani, de én inkább Bressonnal szimpatizálok, akinél teljesen más régiókban mozgott az ún. színészi teljesítmény. Nála az volt a fontos, hogyan tudtak létezni az emberek a vásznon, míg manapság – valószínűleg a tévé hatására, és a figyelem lerövidülése miatt – a színészek részéről is a cirkuszi mutatványokat díjazzák.

2011. július 22-én egy terrorista brutálisan megölt 69 tinédzsert és további 200 társukat megsebesítette a szocialista fiatalok nyári táborában a norvégiai Utøya szigetén.  Az  Utøya  július  22.  (Utøya  22. juli)  nehéz  dolgot  kér  a  nézőtől:  élje  át milyen volt ott lenni a szigeten a terrortámadás bekövetkeztekor.

A  néhány  kritikus  által  csak  „kínzáspornónak”   bélyegzett,   megosztó   film kétségkívül jó szándékkal született. Erik Poppe rendező hangsúlyozta, figyelmeztetésnek szánják ezt a filmet egy olyan Európa felé, amely „elvesztette a fókuszpontját” és ahol jobboldali extrémizmus egyre általánosabbá válik. Az utøyai merénylőt szélsőséges politikai eszmék motiválták, a készítők arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a gyűlöletet szító ideológia mindig szörnyű tragédiákhoz vezet.

A film lenyűgöző teljesítmény eredménye. Teljes 90 percét egyetlen beállításban vették fel, vágás nélkül. A történet a támadást  megelőző  húsz  perccel  indul, amikor  a  szigeten  lévő  fiatalok  értesülnek egy kormányépület felrobbantásáról Oslóban.  A  vágás  nélküli  90  perc  nem csak a fiatal színészek – különösen a főszereplő,  tizenkilenc  éves  Kaját  alakító Andrea  Berntzen  –  tehetségét  dicséri, hanem az őket körülvevő stáb munkáját is. A Kaját folyamatosan, közelről követő kamera azt az érzetet kelti, mintha a néző is egy lenne a szigeten rekedt, hatalmas veszélyben  lévő  fiatalok  közül.  A  film  a valós  idő  múlásával  érzékelteti  a  valós idő  múlását.  A  rendező  számára  fontos volt,  hogy  valósághűen  rekonstruáljon minden  részletet,  így  a  filmet  valóban Utøya  szigetén  vették  fel,  a  történet  a támadás tényleges 72 percét mutatja be 72 percben, valamint a filmben elhangzó lövések  száma  is  pontosan  annyi,  amit a merénylő ez alatt az idő alatt leadott. 

INGMAR BERGMAN 1918-2007
„Ahol nincs te, ott nincs én sem.” Bergman világában a szeretetképtelenség és a magány a legsúlyosabb büntetés. A belső démonaikkal, a szorongással, az önzéssel, a halálfélelemmel viaskodó hőseiről többet árul el testbeszédük, mint szavaik.

Murai András: Érintésre vágyva (Testbeszéd Bergman filmjeiben)
Gelencsér Gábor: Bergmania (Jane Magnusson: Bergman 100)

MAGYAR MŰHELY
Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya (Nemes Jeles László: Napszállta)
Hirsch Tibor: Apák a fiúkról (Kádár-kori álmok)
Pető Szabolcs: Fába vésett történelem (Beszélgetés Szabó Attilával)
Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája (Kerekasztal beszélgetés a videókultúráról)
Barkóczi Janka: A nagy játék (Beszélgetés Kurutz Mártonnal)

KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
Miközben az új évezred nyitányán egymás után láttak napvilágot a comics új hullám drámai remekművei, a független film szcéna ügyet sem vetett rájuk. A tavalyi év azonban váratlan áttörést hozott, amikor tíz esztendőnyi néma csend után egyetlen éven belül három rangos alternatív graphic novelből is indie filmverzió készült – Hollywood peremén a szerzői képregény legendákra is ráirányult a várva várt reflektorfény.

Kránicz Bence: Sötét varázsigék (Alan Moore képregényei)
Varró Attila: Sötét oldalak (Alternatív képregényfilmek)
Huber Zoltán: Papok és kurvák (Preacher: képregény és tévésorozat)

HORROR ÉS FRANCHISE
Az elmúlt évek során cezúrához érkezett az amerikai horrorfilm műfaja: napjainkra két egymással szembenálló filmcsoport rajzolja ki a fősodorbeli amerikai horrorfilm képét: az egyik oldalt a „komolyabb” művészi ambíciókkal rendelkező, a műfaj határait feszegető presztízsfilmek (Valami követ, Az örökség), a másikat a vásári ijesztgetést büszkén felvállaló démonhorrorok (Démonok között, Az) képviselik. A kritikai- és közönségsikerek nyomán ismét beindult a folytatás-gépezet.

Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok (Horror-univerzumok)
Sepsi László: Nevelő szándék (Sylvain White és David Birke: Slender Man)
Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! (A horrorfolytatások átka)
Fekete Tamás: Egyedi példányok (Shane Black: Predator – A ragadozó)

ÚJ RAJ
Benke Attila: A halál másfél órája (Erik Poppe)

KRITIKA
Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép (Ali Abbas: Határeset; Lisa Brühlmann: Kékről álmodom)
Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök (Zurbó Dorottya: A monostor gyermekei; Könnyű leckék)
Kolozsi László: Csiki-csuki (Nagypál Orsi: Nyitva)

TELEVÍZIÓ
Pernecker Dávid: Az igazság odaát van (Jean-Xavier de Lestrade: A lépcső)

A címlapon: Ali Abbas: Határeset (Eva Melander) – A Cirko Film októberi bemutatója

Ha egy mesterséges intelligenciát eresztenénk a kortárs közösségi médiára azzal a feladattal, hogy a megosztásokat/lájkokat elemezve írja meg az ideális hype-film kivonatát, lehet valami hasonlóval állna elő, mint a Mandy - A bosszú kultusza. A tökéletes mém- és gif-kompatibilis erőszínészet koronázatlan királya, Nicolas Cage egy trash-esztétikát csúcsra járató, nyolcvanas években játszódó artisztikus bosszúfilmben? Ugyan ki ne lenne kíváncsi egy ilyen hangzatos agymenésre?!

A Mandy elég nagyot megy a külföldi fesztiválokon és a különféle filmes fórumokon, amiben abszolút semmi meglepő nincsen. A minél színpompásabb kollázsok és a lehető legszélesebb idézet-gyűjtemények mindig is megmelengetik a keményvonalas nézők szívét, ha pedig okosan vannak elkészítve, e művek rendre kiszabadulnak a geekgettóból. Ráadásul a nyolcvanas évek popkulturális újrahasznosítása is épp csúcsra jár, Panos Cosmatos tehát tényleg minden tekintetben trendérzékeny rendezőnek bizonyul. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a rikító exploitationmáz alatt azért akad némi személyes invenció is. A Mandy egyrészt mer nagyon lassan indulni és visszafogni az információkat, másrészt képes a vászonra transzformálni valamit a rendező személyes hallucinogén poklából. Az már egyéni ízlés és vérmérséklet függvénye, mennyire emeli meg a vérnyomásunkat egy ilyesfajta alkotás.

Filmfesztiválos beszámolókban hagyományosan a megtekintett filmeket szokás sorra venni, megkísérelve valamiféle közös tematikai nyársra húzni a felhozatalt. A premier előtt elcsíphető hájpok, a potenciális felfedezések és a kínálat minősége nyilván fontosak, kizárólag filmcímekkel teljesen mégsem ragadható meg az adott fesztivál milyensége. Hatványozottan igaz ez a miskolci CineFest esetében, ahová minimum egyszer akkor is érdemes ellátogatni, ha egyáltalán nem hoz lázba minket, hogy néhány nappal vagy héttel a bemutatójuk előtt ingyen nézhetünk ígéretesnek tűnő mozgóképeket. A “CineFest-élmény” mindig több, mint amit az adott program kínál, de hogy mi is ez a bizonyos plusz, az csak szigorúan szubjektív benyomásokkal tapogatható körbe.

“Színes folyadékot üvegben sem lehet bevinni!” - figyelmeztet kedvesen a jegyszedő néni, majd a félhomályos teremben zseblámpával segítenek szabad helyeket találni. A ragacsos löttyöket sújtó tilalom és késők előtt imbolygó segítőkész fénycsóvák elfeledett emlékeket hívnak elő, de a miskolci CineFest fő helyszínén nemcsak a régi mozis hangulatok miatt jó filmeket nézni. Hasonlóan üdítő tapasztalat, hogy csúcsidőben a vetítések az adott filmtől függetlenül teltház-közeliek voltak, igen heterogén közönséggel. Így fordulhatott elő például, hogy egy amerikai pornósztárral operáló szerb sci-fi után a művésznő korai életművét telefonjukon villogtató vidám kamaszok mellett elegáns nyugdíjasok elemezték a férfi és nő közötti kapcsolat fordulópontjait.