
Srdan Golubović Otac (Apa) című, negyedik játékfilmje sokszorosan nehezített terepen: egy velejéig korrupt országban, a legszegényebbek közegében mutatja meg, miért nem lehet ok a nincstelenség arra, hogy a családokat szétszakítsák. Keserű igazságot keserű happy end zár a „létező világok legjobbikának” e kendőzetlen bemutatásában. Az Otac az egyik legszebb film a szülői szeretetről.
A Berlinalén a Panorama szekcióban az ökumenikus zsűri, valamint a „legnagyobb zsűri”, a közönség díját elnyert film valós eseményen alapul. Golubović a szerb közösségi médiában olvasta egy férfi történetét, aki egy Kragujevac melletti községből gyalogszerrel zarándokolt el a 300 kilométerre lévő Belgrádba, mert a helyi szociális központ gondozásba vette a gyerekeit. Golubović fölkereste az akkor éppen a Munkaügyi Minisztérium előtt várakozó férfit. Mélyen megérintette, amikor megbizonyosodott róla: az apa nem tiltakozásnak, pláne nem lázadásnak szánta sem emberfeletti fizikai teljesítményét, sem pedig csöndes jelenlétét a minisztérium előtt. Egyszerűen csak követte az érzéseit, s más eszköze nem lévén útnak indult. Ezt a mentalitást, ezt a fajta hatalomhoz való viszonyulást szerette volna bemutatni. A férfi fordított Kohlhaas Mihályként nem harcolni akart. Az igazságtalanságok hosszú folyamatában megkeményedett alázattal legelemibb emberi igazságának, a szeretteihez való jogának akart érvényt szerezni.




