Filmvilág blog

Fasizmus liberálisoknak

S. Craig Zahler: Fury of the Strongman - Forgatókönyvkritika

2022. január 14. - Szabó G. Ádám

s_craig_zahler.jpg

Szélsőséges erőszakábrázolás ironikus tálalásban, avagy balos mozi a legerőszakosabb módon. Jon Davison, a Robotzsaru executive producere így összegezte az egyszerre társadalomkritikus, ugyanakkor néha rajzfilmszerűen túlzó klasszikus politikai beágyazottságát. Noha viszonylag kevés rokon vonás mutatható ki Verhoeven és az ő életművében, plusz 3 éve utalt is rá, nem jobb vagy baloldali programfilmekként tekint a munkáira, S. Craig Zahler egyik földalatti, leporolt szkriptje (Fury of the Strongman) hasonlóan épül fel - "az erőember bosszúja" egyrészt virtigli trash-futam, másrészt nem várt árnyalatokkal, tartalmakkal vértezett szkript, így a szakács-zenész-operatőr-író-képregényrajzoló-rendező-polihisztor eddigi legmeglepőbb, bizonyos pontjain legérettebb dobása.

És bár Zahler kategorikusan elutasítja a konverzativizmus vádját, nem mehetünk el szó nélkül a műveit övező jobbos felhangok mellett: a Csontok és skalpok, valamint a Büntető ököl rendkívül tradicionális vonalvezetésű, asszonymentő-narratívára húzott, kannibálokat vagy csúf mexikóikat, koreaiakat tizedelő fehér emberek sztorija, míg velük szemben a republikánus Mel Gibsonnal és Vince Vaughnnal forgatott Kegyetlen zsaruk épp a tesztoszterontól bűzlő toxikus maszkulinitás hiábavalóságáról szőtt költemény. Újfent a politikai értelmezés mellett szól, hogy az író-rendező honnan jön: a Cinestate nevű, korábbi rendezéseit forgalmazó indie stúdió ugyanis nyíltan "Trump közönségének" pozicionálta kultdarabjait, mígnem Adam Donaghey producert (David Lowery gyerekkori barátját) letartóztatták szexuális zaklatásért és Zahler pénzosztó cimborája, Dallas Sonnier is agresszív magatartást tanúsított a forgatásokon. Így a cégnek le kellett húznia a rolót, tavaly alakult újjá Bonfire Legend néven (ismét jobboldali érdekeltségként, méghozzá a The Daily Wire nevű hírportál részeként) - tehát ha kérdéses volna, egy ideje miért nem láthatunk újabb filmet a direktortól, itt az egyik válasz.

 

Apró fájdalom, hogy az ellendrukkerek pont a korábbiaknál összetettebb Kegyetlen zsarukat titulálták "undorító nácifantáziának", de a jobboldali bélyegen túl kisebb csoda, hogy Zahler mozijai napvilágot láttak, tekintve, ő ízig-vérig a '70-es évek jenki exploitationjeinek szellemiségét követi, így ha a történetei pláne nem maiak, Marvel-kompatibilisek, hírből sem ismerik a PC-t és még a gyártó cég is összeomlott körülötte, hősünk végképp szorult helyzetbe kerül - elég a Csontok és skalpokat felkaroló Conan O'Brienre gondolni az Unspooledon.

Innentől pedig végképp indokolt, hogy ne csak rendezőként ismerjük: Zahler ugyanis íróként szolgál rá a zsenititulusra. A Fury of the Strongman tökéletes párlata szerzői védjegyeinek. Nyílegyenes cselekményszövés, utazásmotívum, pőre egyszerűségű jelzők, hihetetlenül alapos leírások, valamint karakterológia mindenek felett, relatív újdonságként fajilag inszenzitív humorral (vö: a Büntető ököl "red, white and burrito"-sora) és infernális színekben vibráló álomjelenettel gazdagodunk, de nyilván az újabb Buddy's Business, Street Corner Felines és Shotgun Safari felcsendülése sem hátrány a The O'Jaystől, sőt az sem, ha maga Zahler fakad dalra.

Az 1983-ban bonyolódó The Narrow Caves után 1976. nyarán járunk, egy utazó cirkusz épp Wisconsinban tárja publikuma elé a Puerto Ricó-i szárnyas patkányból, kígyókból álló Bizarr Borzalmak Kiállítását, vagyis Steven Craig Zahler önreflexív gesztusként saját népművész-attrakciói elé tart görbe tükröt. Színpompás látványosságai mögött viszont az ember számít, a Sakálok gyülekezete vagy épp a Csontok és skalpok után ismét csapatfelállást látunk: itt van Ifjú Hegy, az indián késdobáló és latina neje, Paloma, az olasz kötéltáncos Ritornelliék, az Apró névre hallgató törpe, mint társulatvezető, Vigyori, a bohóc, a testi rendellenességgel született Harry, a Rákember, valamint a címszereplő súlyemelő, Chad Woodburn - illetve bevonhatjuk a képletbe Zulut, az oroszlánt.

 

Kapásból feltűnhet, hogy Zahlert ezúttal jobban izgatják a perifériára szorult, különböző nációjú, hendikeppel élő figurák és korábbi, szörnyszerű alakjait (gonosz ikrek és Mason Verger-külcsínű főgonosz a Sakálok gyülekezetében, Fekete és Szürke Kesztyű a Kegyetlen zsarukból) empatikusan szemléli: e rangban a Fury of the Strongman párjára már nem feltétlenül a mozgóképek, hanem totálisan ismeretlen regényei, forgatókönyvei között bukkanunk, jelesül a Hug Chickenpenny című, állatszerű torzulásokkal árvaházba küldött fiú (ősz haj, vörös szem, fakar, daganatok a fejen, egyfajta kölyökkorú Joseph Merrick) viktoriánus regénye fedi le a közös érzékenyítő halmazt. 

Zahler finom revizionizmusa másra is kiterjed: épp az USA alapításának 200. évfordulóján játszódik a cselekmény, de a hasonlóan induló Rocky tündérmesei premisszája helyett az író a '70-es évek pesszimizmusával kedvtelenít bennünket. Rockkocsmában sínylődnek a provinciális bikerek, rokkant vietnami veterán lődörög a csehó előtt, Wisconsinban whiskyt kortyolgat, volán mögé ül, aztán halálos balesetet szenved egy tinipár, melynek egyik tagja a helyi kormányzó lánya, és talán mondani sem kell, hogy a mélynövésűekből, őslakosokból, európaiakból álló társaság céltáblát rajzol a hátára, amint (a fiktív) Pinebranch rasszista kőagyúakkal teli louisianai porfészkében ver sátrat - mintha Zahler magába szállt volna és a Csontok és skalpok - Büntető ököl-duó után humanistább ábrázolásmóddal vezekelne.

Igaz, a Fury of the Strongman nem bíbelődik az erőszak morális vonzataival, a vérengzés körforgásának ábrázolásával, mint a Rattleborge-i banditák, demokratikusabb hozzáállásával azonban nyíltan kritizálja a xenofóbiát és halkan, cserébe iszonyatos vérfürdővel toleranciára nevel. Vagyis a részletezett Zahler-mű olyan, mintha a Pre-Code-érájú, Tod Browning-féle Szörnyszülötteket keresztezték volna a Rambo-folytatások reakciós hőzöngéseivel és a Jeremy Saulnier dirigálta Green Room neonáci-punk-konfrontációjával: Bosszúvágy-hasonlattal élve a Brian Garfield-regényt átható traumatikus erőszak és a Charles Bronson fémjelezte katartikus öldöklés hibátlan násza uralkodik benne.

Persze, az egykori metálzenész nem lenne önmaga elaprózott, majd később busásan kifizetődő, szereplőket jobbról-balról megalapozó expozíció nélkül: a Fury of the Strongman lassú tűzön égő, 70 oldalt pusztán helyzetelemzésre és karakterrajzra áldozó akciószkript, vagyis tudjuk, ha az utolsó felvonásban kitör a nagy hirig és szakadnak a végtagok, fáj majd a szimpatikus karakterek elhalálozása és kezünket tördelve várjuk a rasszisták földbetiprását.

Zahler viszont újabb témákkal is képes előrukkolni. Családot bírál (mint tette azt a The Narrow Cavesben), vagyis az amerikai kapitalista ideológia egyik sarokkövét rombolja le: míg Woodburn és barátai nomádokként alkotnak hű famíliát, addig a kocsmáros ex-bokszoló, Jobbhorgos Ronnie vezette, Öcsiből, Freddie-ből, Dan kuzinból álló, gyújtogató redneck-kompánia mások diszkriminációját és elpusztítását tekinti a Család zálogának. (Tegyük csak fel magunknak a kérdést, hogy az ugyanígy gondolkodó, járgánymániás Toretto-banda vajon mennyire lenne szimpatikus egy pár fokkal realistább történetben...) Sőt, harmadik mikrocsoportként nyakunkba kapjuk (a Kurt Russellért üvöltő) Jorgenson seriffet, attraktív nejét, valamint 20 éves lányukat, Heathert.

És innentől bonyolódik a mese - Woodburn szakít táncos barátnőjével, a topless-mutatványra készülő, így öntudatlanul a prostitúciót választó Wendyvel, majd beleszeret a nála jóval fiatalabb Heatherbe, akinek törvényszolga papája gyomrosokkal fejti ki a románcról vallott nézeteit, hogy közben az iszákos motorosok és Jobbhorgos Ronnie is felgyűrjék az ingujjukat, miután az inzultált Vigyori nem hagyta magát.

dragged_across_concrete.jpg

Tanulság? A Fury of the Strongman ugyanúgy az erőszak, és nyugodtan valljuk be, az ostobaság következményeiről szól, mint Zahler jószerivel összes többi irománya: ha a Rattleborge-i banditákban Billy Lee-nek és haverjainak nincs tömegmészárolhatnékjuk, Pickman seriff és Weiss nem veszítik el a lelküket, ha a Csontok és skalpok útonállói nem szentségtelenítik meg a trogloditák temetkezési helyét, Hunt seriff, Brooder, O'Dwyer és az öreg Chicory sosem lovagolnak az emberevőbarlangba. Ha a rablógyilkos Oswell Danford és cimborái nem ijednek meg az appanaqi-támadástól és hagyják ott korábbi barátjukat, Quinlant, az agyoncsonkított exhaver nem jön vissza az esküvőre násznépet kirabolni/ szodomizálni/ megölni (Sakálok gyülekezete) és ha a Ridgeman-Lurasetti-nyomozópáros nem tapossa a rácsos tűzlépcsőbe Vasquez arcát, nincs fizetés nélküli szabadság, sem fosztogatás, majd bizalmatlanság és halál (Kegyetlen zsaruk). 

Woodburn típusalakja ugyancsak ismerős lehet: főleg a Büntető ökölben randalírozó Bradley Thomas alakmása, az esetleges filmváltozatban nem is kaphatja őt más, csakis Vince Vaughn, legvégső esetben Scott Adkins, alias Juri Boyka a Vitathatatlan-franchise-ból. Drabális, izmos, vérrel-verejtékkel súlyzórudat U-alakúvá hajtogató, zsalukövet emelgető, plusz múltbéli traumája révén iszonyatos dühöt magában hordozó antihős: a Fury of the Strongman csaknem az utolsó oldalig nem tisztázza, hogyan deformálódott a mocsokban gázoló főhős lelke, de mikor Zahler lassú, feszültséggel teli szövegkönyve elhozza a végső revelációt, annál nagyobb az érzelmi lórúgás. És talán elárulhatjuk: a korábbiakhoz hasonlóan családi ügyre kell számítani. De míg eljön az utolsó haddelhadd, a Fury of the Strongman már-már leírhatatlanul fokozza a kb. 60 oldalra/ percre nyújtott suspense-t. A helyi kötekedők megölik Woodburn barátait, köztük Wendyt, mire teljesen elborul a címhős agya.

És ezredjére is szögezzük le: Zahler ugyan hajlamos konzervatív mintákat erőltetni, de sosem káros-fasisztoid módon, viszont hiába válnak a nők legtöbb munkája katalizátoraivá, az itteni táncosnő elvágott torkában, megerőszakolásában, levetkőztetésében, majd felgyújtásában (!) realizált hívsovinizmus továbbra is gusztustalanul sok a Csontok és skalpok elhurcolt doktornője, a Senkiföldje démonai bántalmazott Yvette-je, a Kegyetlen zsaruk agyonlőtt, szülés utáni depresszióval küszködő bankpénztáros Kellyje után. Szóval ha rasszizmussal nem is - mert Zahler például rossz és jó mexikóikkal egyaránt tud zsonglőrködni -, "nőgyűlölettel" sajnos máig joggal vádolhatják a szerzőt, amelyen természetesen nem segít a mellméret-csevejjel tarkított explicit Woodburn-Heather-etyepetye (író-rendezőnk szeretkezésmotívumait illetően lásd még: The Narrow Caves, a kettyintéssel induló Kegyetlen zsaruk).

Szerencsére gyorsan elfelejtjük a kellemetlen tényt, mivel az utolsó 40-50 oldalon az író-rendező azt adja, ami a csövön kifér: Woodburn begorombul, egyesével levadássza Wendy és a többi barát gyilkosait, és ami ekkor következik, arra nincsenek szavak... Pontosabban négy: Zahler messze legerőszakosabb története. A Hug Chickenpenny melegszívűsége a Büntető ököl csontzúzdájába fordul, olyannyira, hogy az esetleges filmváltozat csak ezért NC-17-besorolást érdemelne. X-alakban vágott hasi sebből hullik ki az egyik agresszor bele, a súlyzórudat lengető Woodburn ajtófélfába csap egy összeroppanó koponyát, fejet zúz péppé zsalukővel, félautomata pisztolyt nyom át szájon keresztül, nyelőcsövet tép ki, kanalat nyom az agyba a bal szemen át, valakit addig hajigál, míg az egész teste tele nem lesz üvegszilánkokkal és rágyújtja az épületet. Az jár a legjobban, akit örök életére megnyomorít.

Vegytiszta grindhouse-eposz pereg a szemünk előtt, mintha az AIP forgalmazta Mennydörgés kuplerájbeli leszámolását, a New World Picturesből kigördült A Jackson megyei börtönt vagy az United Artistsos Trackdownt bámulnánk: a '76-os, kitalált sztorihoz úgy illik a '70-es évekbeli exploitationök szégyentelen vérbősége, mint egy kesztyű. A Büntető ököl arcradírozó hőséhez méltón kaszaboló erőember persze felvet egy újabb kérdést: Mi értelme liberalizmusról szólni a kisebbségi mutatványosok láttán, ha Zahler végül echte fasiszta sztorit körmöl és még rá is vesz bennünket, hogy részeg focihuligánokként szurkoljunk a taplófejeket likvidáló Woodburnnek? A válasz: mert a könyv ennél okosabb. Csupán békebeli műfaji tradíciókat követ, vagyis az ún. splatterpunk-irodalom kegyetlenségét veszi alapul, ráadásul a Fury of the Strongmanről üvölt a ponyvaregény-beütés, vagyis egy rég letűnt korszak iránti lelkes hűség, nem szólva a többször emlegetett dicső évtized exhumálásáról, vagyis e forgatókönyv közös nevezőre hozza a jobb és baloldali érzületet, viráglelkű progresszív és indulatos gyűlölködő együtt örvendhet, valamint merülhet nyakig a szennyfilmek bugyraiba. Szomjazhatunk liberális pamfletre, megkapjuk. Vágyhatunk republikánus gőzkieresztésre, nem távozunk üres kézzel. Többet is szeretnénk? Nincs csalódás. Így, aki meggondolatlanul fehér szupremácistának tartaná Zahlert, javallott nem ezt a forgatókönyvet letöltenie 505 Ft-ért a weboldaláról.

Persze, jogos az újabb panasz: Miért olvassunk forgatókönyveket, ha Steven Craig Zahler rendezőként nőtt a szívünkhöz? Kár vagy sem, de csak részben megnyugtató választ lehet adni e kérdésre. Példaképünk ugyanis jelenleg 4 projektet készül felszínre rángatni a development hell feneketlenségéből: egy misztikus horrort, egy régi westenregény miniszéria-adaptációját Tory Kittlesszel és Don Johnsonnal, a Hug Chickenpennyt a The Jim Henson Company bábjainak szíves közreműködésével (Mr. Zahler az animátorkodásba is belekóstolt), illetve a tárgyalt forgatókönyvet. Vagyis fifti-fifti az esély a Fury of the Strongman megvalósulására: csak remélhetjük, hogy Zahler levakarja magáról a politikai billogot és az újjászerveződött produkciós kasszába is rövidesen befolyik a tőke. 

Év: nem ismert

Terjedelem: 155 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr2316810678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása