Filmvilág blog

Küzdők, naphéroszok, alkimisták

Beszélgetés Jankovics Marcellel

2021. május 31. - filmvilág

A napokban elhunyt Jankovics Marcell egyik utolsó interjúját a Filmvilágnak adta. A márciusi számunkban megjelent beszélgetést közöljük most újra változatlan formában.

jankovics-marcell-383x280.jpgA Toldi animációs filmsorozat bemutatására várva kértük beszélgetésre a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Jankovics Marcellt. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténésszel arra keressük a választ, melyek az elmúlt fél évszázad leglényegesebb animációs változásai, mit jelent az alkotói stílus és posztmodernnek tartja-e magát.

2019-ben jelent meg az MMA Kiadó gondozásában Varga Zoltán filmtörténész és Hoppál Mihály etnológus-folklorista kötete, amelyben több mint fél évszázados animációs rendezői és művelődéstörténészi pályáját mutatják be….

Úgy érzem, kissé vészjósló beszélgetésbe kezdtünk, hiszen egy ilyen kötet, vagy a mostani életútinterjú mindig amolyan élve boncolás. Különben is, kinek van kedve ötven évvel ezelőtti dolgokról beszélni?! Olyan, mintha már nem is volnék aktív alkotó.

Akkor kezdjük a hamarosan elkészülő Toldi-sorozattal!

Mindjárt jobb!

A Magyar Művészet című folyóiratban 2018-ban közzétett egy tanulmányt, amelyben kifejti a készülő Arany János-adaptáció művészi koncepcióját. Szóba hoz egy elődöt: Gémes József 1983-ban szintén animációs filmet készített a Toldiból. Vannak kézenfekvő különbségek, például az, hogy Gémes az egész trilógiát összefűzte. Ezen kívül miben tér el a mostani Toldi víziója az akkoritól?

Egyrészt éppen Gémes Jóska filmje miatt húzódoztam sokáig attól, hogy elkészítsem a Toldit, hiszen a Daliás idők munkálatait akkoriban testközelből nézhettem, mint amolyan véleményező. Másrészt már akkor sem értettem egyet azzal a koncepcióval, hogy Arany trilógiáját a költői szöveg nélkül, ráadásul egybefűzve viszik filmre. A lényegi különbség viszont abban áll a Daliás időkhöz vagy Pálfi György – végül meg nem valósult – játékfilmes koncepciójához képest, hogy én Toldiban nem egy szuperhőst látok. Különben is alkotói önsorsrontás volna csupán az erős Toldit láttatni. Bár talán ez jut mindenkinek először eszébe a címszereplőről, Toldi Miklós természetfölötti erejét Arany sem hangsúlyozza túl. Egy mai szuperhőshöz képest kifejezetten eszköztelen. Van viszont ennek a költői műnek egy másik síkja, amelyik alkotóként sokkal jobban izgat. Annak idején nem ebből a szempontból közelítettek Toldihoz az iskolában, de a Toldi egy kamasztörténet. És annak viszont lebilincselő. Arany egyértelműen meghatározza Miklós korát: „Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.” De akkor miért ábrázolják őt fiatal férfiként? Egy igazi kamasz, aki izompacsirta. Az apa sehol, a nők nem érdeklik, egyedül az anya a fontos számára. A másik mögöttes, ami megragadta a képzeletemet: Arany remekül érzékelteti, hogy a Toldi-történet hátterében mitologikus indíték áll. Ezt húzza alá a tizenkét énekből álló szerkezettel, azzal, hogy Miklós igazi táltosküzdelmet vív bikával és megannyi mitikus utalással. Mondjuk így: „Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, / Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.”

jankovics_toldi_2.jpg

Kissé nyakatekert meghatározással: nevelődési elbeszélő költemény?

Én ezen a szemüvegen át nézem. Jól kiolvasható, mi a fontos ebből Arany János számára. Amikor Miklós hazatér a lápból, szenvedélyesen üdvözli az édesanyja. Ebben a nagy szeretettel teli jelenetben viszont az élet elszivárog. Az anya ugyanis a nagy érzelmek közepette nem veszi észre a sebeit, nem mosdatja meg, nem ad rá tiszta ruhát, nem eteti meg, ahogyan pedig az anyák általában teszik. Vannak tehát hézagok, amelyek fölött egy 29 éves költő átsiklik, de amelyekre egy nyolcvanéves férfi – mint amilyen én vagyok – felfigyel. Már csak ezért is ki kellett egészíteni képekkel az eredeti művet, és a film sajátos ritmusának megtalálása miatt húzni kellett a szövegből. Ilyen szempontból gátlástalan vagyok, nem fogok hasra esni egy 29 éves fiatal embertől közel nyolcvan évesen. Már Az ember tragédiájánál is többen figyelmeztettek, hogy szabadon kezelem az anyagot. Mindig azt válaszoltam, ugyan már, hiszen Madách fiatalabb nálam… Mármint a Tragédia megírásakor az volt. Miközben mindkét alkotót zseninek tartom, és természetesen tisztelem őket, egy filmes feldolgozásnál az embernek ebben az értelemben pimasznak kell lennie. A Toldi megrendelője először azt kérte, legyen olyan, mint a Magyar népmesék sorozat. De hiszen az teljesen más! A Toldi kifejezetten realista munkám.

Mármint nyilván realizmus Jankovics Marcell módra…

Igen, de arra tényleg törekedtem, hogy az 1300-as évek Pestjét minél hűebben felidézzük. Persze nem szó szerint. Először arra gondoltam, hogy a Képes Krónika ábrázolásait veszem alapul, ahogyan korábbi munkáim során is tettem, de végül a XIV. századi Manesse-kódex világát választottam. Ezek rendkívül gazdag, keretes ábrázolások. A keretezést én is használom, amikor a szereplők belső gondolatait akarom kifejezni. Így válik a kódex formai sajátossága a rajzfilmben stilizált gondolatfelhővé. De a térképpel is szabadon bánok. A Pesten a középkorban körülfolyó Rákos-patakot például felnagyítom. Egyrészt akkoriban valóban jelentősebb folyócska volt, mint manapság, másrészt geget építek abból, ahogyan az erejét időről időre fitogtató Miklós átugorja. Vagy csak megpróbálja átugrani. És van még egy előnye ennek az ugrásnak. A szökellő Miklós szőke haja gyönyörűen meglebbenhet a napfényben. László Gyula történész az Árpád népében leszögezi, hogy „a szem- és a hajszínre népdalunkat szokás idézni: »Se'nem szőke, se'nem barna az igazi magyar fajta.« Amint a magyarságban ötvöződő fajtajellegekből látható, népünk úgyszólván egész Eurázsiával rokon”. Ugyanakkor László Gyula szerint a magyar népmesék finnugor alapja szőke volt. Általában fekete, bogárszemű magyar gyereknek vagy fiatalembernek ábrázolják Miklóst, én viszont szőkének rajzoltam, mert ugrás közben így aranyló Napként tündökölhet, és neki van aranyhídja is. Ez a Toldi alkimista felfogása: az ólomegyszerűségű parasztfiú aranyló vitézzé válik.

jankovics_toldi1.jpg

Merthogy az ön művészi elképzelése szerint Toldi Miklós amolyan naphérosz.

Egyértelműen beleillik abba a sorba, amelyhez Héraklész, a népmesei Erős János, vagy éppen a Kalevala Kullervója tartoznak. A mitologikus tizenkét éneket tizenkét részben visszük filmre, ami felvet egy dramaturgiai nehézséget. Mivel a televízió az egyforma hosszú epizódokat szereti, ezért főcímek nélkül nem lehet hosszabb egyik rész sem nyolc percnél. Arany János a leíró költészetnek is nagy mestere volt, de a Toldiban egyenetlenek ezek a részek, úgyhogy inkább a sűrítést, rövidítést választottuk, mint azt, hogy egyes epizódok aránytalanul hosszúak és eseménytelenek legyenek. A kérdésével kapcsolatban viszont fontos valamit kimondanom. A művészi koncepció valóban az enyém, de a Toldi már nem az én filmem, hanem a mi filmünk – szoktam mondani a gyerekeknek. A gyerekek negyven-ötven éves alkotók, akik annyi ötlettel, gondolattal járulnak hozzá a filmhez, hogy az már tényleg nem csak az én agyszüleményem. Csákovics Lajos kivitelező rendező nélkül például egészen biztosan nem sikerült volna elkészíteni a filmet. A számítógépes animációval belépett egy új rendezői elv az általam ismert alkotói folyamatba. A kompozitálás a régi trükk-kamerás felvételek korszerű számítógépes formája. Olyan lehetőségeket nyit meg ez az újítás, ami alapjaiban változtatja meg az animációról alkotott nézeteinket. Már csak ezért is érthetetlen, hogyan jöhet létre ilyen technikai adottságok mellett olyan vizuális szörnyedelem, mint A pozsonyi csata. Az új technológiának köszönhetően a festett háttér már nem síkban mozog, így a budai hegyeink is mozogva nevetnek együtt Miklós diadalával. A jelenben is zajló fejlődésbeli ugrások már nem nemzedéki váltásokat rajzolnak ki, hanem szinte évről évre változnak az alkotói lehetőségek, s ezáltal az animációs filmmel szembeni esztétikai elvárásaink. Visszatérve a munkatársaimra, megnyugtató, hogy jön utánunk a következő nemzedék, és közösen dolgozhatunk. Alkotóként például egyáltalán nem szorongok amiatt, sőt kifejezetten üdítő, hogy ha mondok valamit, a fiatalok gyakran előállnak egy jobb ötlettel.

Gémes Józseftől tehát könnyen el tudott szakadni. És a saját korábbi művészi értelmezésétől? A Méry Ratio Kiadónál megjelent egy Toldi az ön illusztrációival, arany és fekete-barna színben ábrázolta Arany János eposzát.

Szellemileg akkor is a naphéroszok mitologikus világának megjelenítése izgatott, ezért használtam aranyat is a fekete és a fehér mellett, a képek alapszíne az említett „barna”, azaz a régi papírok barnás árnyalata. Grafikai értelemben azonban könnyedén el tudtam szakadni attól a felfogástól. Egyébként történt már velem hasonló. Miután 1981-ben elkészítettem a Fehérlófia című filmet, illusztrálnom kellett a mese alapján megjelenő könyvet. Ez már csak azért sem nehéz, mert az állókép logikája eltér a mozgóképétől. Ráadásul engem sohasem tanítottak arra, hogy legyen egy stílusom, s azt ismételjem mindig. Én mindig a történethez alkalmazkodom, abból bontom ki a mese szellemiségéhez illő vizuális koncepciót. A Toldi egyértelműen a mítosz felé hajlik. Ahogyan Miklós a malomkővel küzd, az egyértelműen a mesevilágunk egyik motívumára utal: Erős Jankó is a malomkerékkel a karján verekszik.

Akad még hasonlóság a két mesei szereplő között: Erős Jankó a mostohaapjával küzd, Toldi pedig – kicsit figyelemelterelő módon – a bátyjával. A mostoha a mesékben gyakran elidegenített édes szülő. Ahogyan Aranynál Miklós testvére, György is amolyan apakép?

Én annak értelmezem: a Toldi tulajdonképpen a báttyal való küzdelem a felnőtté válásért. Érdekes, hogy ez az olvasat nemigen kap figyelmet. Igaz, Arany izgalmasan alakítja át ezt a narratívát, mert Miklós riválisa, a saját bátyja szánalmas vetélytárs. Miklós valójában nem Györggyel küzd, hanem önmagával. A felnőtté válással: ezért serken a bajsza a filmem végén. S ezért – mintegy jósló módon – jelenítem meg kissé elemelten a fináléban Rozgonyi Piroskát, Miklós későbbi szerelmét, akit sosem vesz majd feleségül. Ezért is tűnik el a nő, mint egy viharban úszó fehér hattyú. A szerepcserék – mint a Toldi esetében a báty és az apa azonosítása – azonban sosem az alkotói önkényen múlik, és nem tetszőleges vagy ideologikus, mint a nagy botrányt kavaró, Meseország mindenkié című átírás esetében. A mesei szerepek ugyanis évszázadok alatt kicsiszolt funkcióval bírnak. Ez a kulturális eltérésekkel együtt is így van. Mondok egy példát. Hamupipőke figurája például a magyar népmesében fiú, míg Nyugaton lány, de ez a lényeget nem érinti. A hagyományos népmesékhez nem szabad hozzányúlni, lehet más meséket, történeteket írni, de nem szabad bevett mesének álcázni. A német mesékben egyébként azért szerepelnek lányok, mert a német nyelvben a nap Die Sonne, vagyis nőnemű. A magyar mesékben viszont napkirályfi és holdvitéz van – vagyis hímnemű. Ugyanez a kulturális különbség máshogyan is tetten érhető. A híres Grimm-mesékben ugyanazt a történetet más szemszögből mondják el, mint mi – mondjuk úgy – Keleten. A Grimm fivérek leírásában nem a hőst látjuk a vándorútján, hanem a királylányt mindenféle bajában, akihez mintegy váratlanul megérkezik a hős. A királylány története a fontosabb számukra, a hős csak akkor lép be a képbe, amikor a lány az üvegkoporsóban fekszik. A hős dolga annyi, hogy életre csókolja a lányt. A magyar népmese ezzel szemben úgy kezdené a történetet, hogy volt egyszer egy királyfi, aki egy napon elindult az üveghegyen is túl lévő királylányhoz, közben akadályokba ütközik, legyőzi a sárkányt és így tovább. Természetesen mindkét – a keleti és a nyugati – szemszögnek létjogosultsága van. Nem vagyok én valami megkövült vagy busa magyar – ilyen szláv névvel nem is volnék hiteles ebben a szerepben –, hogy a magyar formát jobbnak gondoljam, inkább annak örülök, hogy látom, két módon is meg lehet közelíteni ugyanazt a témát.

A Toldiban a Nagy Lajos király korából származó Manesse-kódex mellett merít a Pinterest nevű közösségi képmegosztóból is. S ez a fajta vizuális merítés kézjegyévé vált. Néhány fontos utalás korábbi alkotásaiból: a Képes Krónika világa gyakran felsejlik a filmjeiben, Az ember tragédiájában Ádám és Éva ahhoz hasonló neonkontúrral rendelkezik, mint a lélek Desmond Morris A csupasz majom című ábrázolásán, a János vitéz megidézi a Sárga tengeralattjáró című Beatles-klipet. Ha a Jankovics-filmeket nézzük, mondhatjuk ezt az eljárást posztmodern gesztusnak is, ami ebből a szemszögből kifejezetten konzervatív beállítottság, hiszen a vendégszövegek beemelése nemcsak kulturális tudatot feltételez, hanem a múlt értékeinek megbecsülését. Kiegyezne a posztmodern jelzővel?

Azzal együtt, hogy az irodalmi posztmodern egyik legmeghatározóbb magyar alakjának, Esterházy Péternek a Harmonia Caelestis című könyvét és a szösszeneteit kifejezetten kedvelem, magamra nézve nem tartom szerencsésnek a posztmodern jelzőt. A posztmodern amúgy is amolyan világnézet lett, és ebből a szempontból számomra nem kedves. Ha magamat kellene jellemeznem, szabadelvű, nemzeti, keresztény emberként írnám le a beállítottságomat. A stílus kérdéséről azonban valóban sokat gondolkozom, és rájöttem, nem az a fontos, hogy milyen grafikai eszközöket alkalmazok, hanem az a gondolat, ahogyan megközelítem a tárgyamat. Sokan mondják, hogy nem lehet eltéveszteni, ha valami magán hordozza a kezem nyomát. Az az érdekes, hogy mindez úgy jön létre, hogy nem ragaszkodom úgymond egyetlen stílushoz. A múlt tiszteletével kapcsolatban megkerülhetetlen, hogy nálam ez azért is alakult ki, mert nagyon rossz a véleményem a jelenről, és rettenetes a jövőről. Nem elsősorban a kultúrára utalok, mert az csupán következmény, hanem ahogyan példaképem, David Attenborough is fogalmaz: a világ állapota aggaszt. A Sárga tengeralattjáróra is szeretnék visszatérni, mert ezzel sokáig piszkáltak. Egyetlen dolgot vettem át abból az animációból: a csizmákat. A János vitéznél nekem arra volt szükségem, hogy Jancsit két lábbal a földön álló, ugyanakkor az ég felé törekvő embernek ábrázoljam. Ezért kellettek a nagy csizmák. A békaperspektívának tehát filozófiai mondanivalója volt. Heinz Edelmann grafikus másik találmányát, a drótonhúzós, szecessziós utánérzésű, vurstliszerű figuramozgatást pedig a János vitéz készítésekor ránk kényszerített, rendkívül gyors munkatempó miatt integráltuk.

jankovics_marcell_f-_somfai_istvan_1.jpg

A munkásságát áttekintő kötet bemutatóján kifejezetten keserűen említette, hogy más grafikusokkal szemben – hadd utaljak most az Ön által is nagyon tisztelt Kas János vagy Gyulai Líviusz képi világára – nincs Jankovics-rajzstílus. Miért ismerjük fel mégis egy-két képkockáról, hogy ez Jankovics-film?

Ez valóban létező ellentmondás, de én is csak tapogatózom. Számomra sosem a saját rajzstílus volt fontos, hanem a megkülönböztethetőség. Az 1960-as években nagyon zavart, amikor egy volt osztálytársam az utcán megkérdezte: „Te még mindig azokat a kis hülyeségeket csinálod?” Így utalt az akkoriban rendkívül sikeres Gusztáv-sorozatra. Akkor ért meg bennem, hogy mást kell csinálni, különben rajtam marad, hogy én csak kis hülyeségeket készítek. A másik Gémes József szűkszavú véleménye az akkor, vagyis 1977-ben éppen Arany Pálma-díjat nyerő Küzdőkről. Azt mondta róla: „Nem rossz, de nem annyira jó, mint a Sisyphus.” Még azt sem szeretem, ha az új alkotásomat egy korábbihoz hasonlítják. Az ember tragédiáját például önmagáért szerették vagy utasították el. Senki sem hasonlította össze a Gusztávval vagy a Fehérlófiával. Viccesen úgy mondhatnám: szeretek még magamtól is különbözni.

A felsorolt filmeket mégis csak összeköti valami: a küzdés gondolata…

Ez valóban kulcsfogalom számomra, és nem keverendő össze a küszködéssel. Megszámoltam, hányszor használja Madách Imre Az ember tragédiájában e két szót. Ha jól emlékszem, harmincnyolc alkalommal ír a küzdésről, és mindössze egyszer használja a küszködés szót. Az athéni színben bukkan fel az utóbbi kifejezés, amikor Miltiadész már tudja, hogy vesztésre áll. Ha az ember öregen és betegen már csak a túlélésre játszik, az csupán küszködés – én viszont dolgozom. Nemrég a Toldi egyik megbeszélésén hátradőltem, hogy ha végzünk, azzal én be is fejeztem az animációs filmes pályafutásomat. Mire régi, kedves munkatársam, Vécsy Vera gyártásvezető figyelmeztetett, hogy megígértem, ha folytatódik a Magyar népmesék-sorozat, részt veszek benne. Hiába, ha az embernek olyan kollégái vannak, mint Vera vagy Mikulás Ferenc producer, nem lehet csak úgy hátradőlni: ilyen remek munkatársakkal jó együtt küzdeni egy életen át.

Lukácsy György

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1316577388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása