El tudja-e kerülni a messziről jött rendező, hogy a harmadik világban forgatva ne egzotikus csodalényekként láttassa a helyieket, és a visszás jelenségeket se csak a saját kultúrájának erkölcsi magas lováról mutassa be? A feladat nehéz, ha nem éppen lehetetlen – nyilván tudta ezt Rungano Nyoni is, amikor első filmjének témájául egy máig létező afrikai hagyományt választott. Hiába született a fiatal rendezőnő Zambiában, már Walesben nőtt fel, így az ő nézőpontja is egy kívülállóé, még ha személyes kötődése miatt talán empatikusabb és hitelesebb is a megközelítésmódja.

A nyitójelenetben alighanem a saját kétségeire is reflektál. Turistabusz gördül be egy úgynevezett boszorkánytáborba, ahol kordon mögött tartott, fehérre festett arcú asszonyokat tekinthetnek meg a látogatók. Fotók és szelfik készülnek, mindenki alaposan kicsodálkozza magát, majd visszaszállnak a buszra, és elhajtanak a következő borzongató élmény irányába. Rögtön ezután megismerjük a kilencéves Shulát, akit egy véletlen baleset miatt boszorkánynak bélyegeznek, és választás elé állítanak: vagy boszorkánynak vallja magát, vagy hajnalra kecske lesz belőle. Az önkéntes némaságot fogadó kislány nem meri megkockáztatni az utóbbi opciót, ezért beköltözik a táborba, ahol ő lesz a legfiatalabb lakó.

Más külföldi rendező nyilván ünnepélyes, drámai hangvételt választana ehhez a történethez, az afrikai közegben otthonosabban mozgó Nyoni viszont, a cyranói elvet követve, képes meglátni a komikumot is a szituációban. A helyiek babonás hite egészen abszurd pillanatokat eredményez – a Shula boszorkánysága mellett tanúskodó férfi állítja például, hogy a lány miatt leesett a karja, miközben jól láthatóan megvan minden végtagja –, de a hatóságok belépésének köszönhetően társadalmi szatíraként is működik a történet. A rendőrfőnök, ahelyett, hogy a ráció hangját képviselné, saját céljaira használja fel Shulát. Bűncselekmények helyszíneire cipeli el, ahol a felsorakoztatott gyanúsítottak közül meg kell neveznie a tettest, vagyis a babona hivatalosan is bekerül a nyomozati eszközök közé. Fiatal kora miatt a kislány még Zambiában is kuriózumnak számít, így az országos média is felfigyel rá, televíziós talk show-kba hívják, ahol a rendőrfőnök kap néhány kemény kérdést, de Shulának ugyanúgy a cirkuszi látványosság szerepköre jut, mint a film elején, a turisták látogatásakor.

Az író-rendező bevallottan sarkít, de Zambiában és Ghánában tényleg léteznek boszorkánytáborok, amelyek papíron menedéket hívatottak nyújtani a megvádolt nőknek, valójában viszont börtönökként működnek. Nyoni láthatóan nem csak a konkrét jelenségről akart egy figyelemfelhívó fesztiválfilmet készíteni a nyugati közönség számára, a boszorkánysors nála metafora (is). Shula és társai hátára fehér szalag van rögzítve, amely egy óriási orsóhoz kapcsolódik, bárhová is mennek, mindig a jelképes és nagyon is konkrét rabláncon mozoghatnak csak. A szalagot elvághatnák, de nem teszik, mert félnek, hogy kecskévé változnak, vagyis rabságuk annak is köszönhető, hogy ők maguk is hisznek büntetésük jogosságában. A renitenskedő Shulát is engedelmességre oktatják, mert jót akarnak neki, a rendőrfőnök kedvence, aki a tábor helyett a saját házában élhet, azt javasolja a kislánynak, hogy fogadjon szót és legyen alázatos, és olyan sokra viheti majd, mint ő. A férfiak által szó szerint zsinóron rángatott, sorsukba beletörődött „boszorkányok” történetével Nyoni nyilvánvalóan az Afrikában még mindig elnyomott, alárendelt szerepbe kényszerített nők helyzetét is kommentálja.

A film nem csak a humora miatt nem torkol végül dühödt feminista vádiratba, Nyomi érzékenyebb alkotó annál. A szatirikus hangvétel és a „boszorkányok” mindennapjainak helyenként már-már dokurealista bemutatása mellett van valami megkapóan szürreális és álomszerű is a filmben, köszönhetően többek közt David Gallego (A kígyó ölelése) operatőri munkájának. Ha boszorkányok nem is léteznek, Nyomi meg akarja mutatni, hogy milyen az a mágikus atmoszféra, ami életre hívja ezeket a hiedelmeket – és ezt olyan sikeresen teszi, hogy a fináléra a nézőt is sikerül elbizonytalanítania saját racionális világképét illetően. A Nem vagyok boszorkány másik, Afrikán kívül is értelmezhető tanulsága pedig, hogy a megbélyegzés és a kirekesztés univerzális emberi igény, a hatalmasok a nép legsötétebb ösztöneire apellálva mindenhol előszeretettel jelölik ki a bűnbakokat, hogy az irántuk érzett gyanakvás és félelem összetartsa a társadalmat.