„Az együgyűséget választottam. Ez az egy ügyem van, ez az egyetlenegy.” (Hamvas Béla)
Koyaanisqatsi – erre keresztelte Godfrey Reggio a debütáló moziját. Ez hopi indián nyelven annyit tesz, hogy kaotikus, korrupt élet. Angol nyelvterületen az Egyensúlyból kibillent élet, míg Magyarországon a Kizökkent világ alcímmel forgalmazták ezt az 1982-es alkotást. A Toni Erdmann ebből az alaphelyzetből indít, csak miniatürizálva: egy formaságokon alapuló, kiüresedett apa-lánya viszonyra fókuszál. A szórakozott zenetanár apa (Winfried) elhatározza, hogy személyesen veszi szemügyre kizárólag a munkájának élő, tehetős lánya (Ines) hétköznapjait. A nyugdíj előtt álló, lényeglátó Winfried rögvest észleli a probléma gyökerét: lánya életének minden kelléke rendelkezésre áll a lehető legkiválóbb minőségben, csupán az élet hiányzik belőle. Tekintve, hogy a szakrális tréfamester, a bohóc archetípusa mindig is közelebb állt hozzá, mint a polgári foglalkozása álarca, mi sem természetesebb annál, hogy kitalál magának egy parókával felvértezett, műfogsoros alteregót (lásd a film címét), amellyel visszazökkentheti a felső tízezerhez tartozó lánya kibillent, szintetikus, örömtelen droid-életét.
A Toni Erdmann amerikai párdarabja, a Demolition egy haláleset kapcsán járja körül a szupergazdag pszeudo-egzisztencia visszazökkentési lehetőségeit (nő helyett férfi főhőssel), de ott ordenáré a szimbolika (a múlt rekvizítumai szó szerint kerülnek szétzúzásra) és igen kimódolt a változást hozó szerelmi szál (panaszlevél az édességautomatát üzemeltető cég meghatódó ügyfélszolgálatosának). A Toni Erdmannban mindez hétköznapi banalitásokon keresztül, organikusan, de mégis egy mókamester kiszámíthatatlanságával bontakozik ki két nagyszerűen megírt karakter érzékeny megformálásában, amelynek köszönhetően a közel háromórás játékidő feltűnés nélkül elpereg. A Whitney Houstonos énekes betét például az év egyik csúcsjelenete, amely mögött drámai erőben épp csak elmarad az átalakulás (helyesebben: visszaemlékezés, visszazökkenés) végpontját jelentő születésnapi fogadás szürreális szcénája.
Maren Ade harmadik nagyjátékfilmje, amely méltán aratott osztatlan sikert az idei cannes-i szemlén, egészen figyelemreméltóan szubtilis és részletgazdag, emellett pedig szájbarágás nélkül ad helyzetjelentést az egyéni és a családi problémákat elmélyítő nagystruktúráról. Ennek a nagystruktúrának, amit kapitalizmusnak neveznek, pénzügyi szempontból vannak nyertesei és vannak vesztesei. Emberi szempontból azonban csak vesztesei vannak: előbbi oldalról a Toni Erdmann és a Demolition, míg utóbbi oldalról a Mennyit ér az ember? és az Én, Daniel Blake tudósított idén a lehető legnagyobb precizitással. Az előbbi tételek szerint kivételes esetekben van remény, az utóbbi oldal azonban a teljes kilátástalanságról nyújt szívszorító látleletet. A folyamatos gazdasági növekedésre alapozó nagystruktúra emberi költségei között találjuk tehát a realitásérzéküket elvesztett, üres héjakat (az ún. „elit” szűk körét), és a nincstelen, emberi méltóságukban megalázott tömegeket.
Vajon mi történne, ha a Toni Erdmann motivált, roppant céltudatos és szorgalmas nemzetközi „elitje” a létmételyező nihil irányába történő intenzív pedálozás helyett az életet gazdagító erők szolgálatába szegődne? A képlet igen egyszerű, és nem Herr Erdmann volt az első, aki demonstrálta a fényteljes derű és az őszinte emberszeretet gyógyító erejét. A folyamatos növekedésre épülő, mindent és mindenkit felfaló rendszertől csupán egy gondolat választja el a bizalomra és együttműködésre épülő „elég” kultúráját. Az „elég” kultúrájában pedig Toni Erdmann nem egy lenézett bohóc, hanem a rendszer legfőbb letéteményese.
Korábbi kritikánk a filmről: itt.
