90 éves korában elhunyt a lengyel film legendás alakja, Andrzej Wajda. Írásunkban az Oscar- és Arany Pálma-díjas rendező karrierjére emlékezünk.
Andrzej Wajda 1926-ban született a Litvánia és Kelet-Poroszország közé beékelődő Suwałkiban. Tanulmányait a krakkói Képzőművészeti Főiskolán kezdte, de miután rádöbbent, hogy hiányzik belőle az a tehetség, amely a példaképnek tekintett kollégában, Andrzej Wróblewskiben megvolt, a festővásznat vetítővászonra cserélendő, sikeres felvételi vizsgát tett a lódzi Filmfőiskola rendezői szakára. A Főiskolának az a Jerzy Toeplitz volt a rektora, aki 1949 őszén – a szczecini írókongresszust, az obory-i színházművészeti országos tanácskozást, az építészek és zeneszerzők nyári gyűléseit követően – a Filmművészek Kongresszusán meghirdette a „formalizmus és kozmopolitizmus elleni kérlelhetetlen harcot”, s a szocialista realizmus kötelező ideológiai irányvonalát a filmművészetben. Ennek gyakorlati következményeként a forgatókönyvíró lett a filmgyártás legfontosabb tényezője, ugyanis a cenzúra őt tudta legkönnyebben ellenőrizni, s „a születő munkák ideológiai arculatát általa kialakítani”. A forgatókönyv a rendező számára szigorúan végrehajtandó utasítás lett. Nem véletlen, hogy a fiatal filmesek az 1950-es évek középső harmadának küszöbén e bénító filmgyártási struktúra ellen lázadtak.
Wajda szerencsésnek mondhatja magát, mert néhány sematikus „etűd” után első játékfilmjét, A mi nemzedékünket a Sztálin halála utáni kulturális erjedés időszakában készíthette el. E munkájának legmaradandóbb eredménye az volt, hogy az itt bemutatkozó színészek (Zbigniew Cybulski és Tadeusz Janczar) későbbi filmjeinek sikeréhez is meghatározó módon járultak hozzá.
A nemzetközi és hazai elismertséget Wajdának a Csatorna című film hozta meg, amelyet Cannes-ban Ezüst Pálma díjjal jutalmaztak 1957-ben, a legnagyobb sikere azonban a Hamu és gyémántnak lett. Nem véletlenül idézi vele kapcsolatban önéletrajzi könyvében a rendező az általa nagyra becsült Andrej Tarkovszkijt, aki így ír a Szovjetunióban csak zárt körű vetítéseken bemutatott Hamu és gyémántról: „Különösen erős hatást tett ránk a lengyel filmiskola, ha a fotografálásáról, a világ filmes látásmódjáról van szó – ahogy azt például Wójcik, a Wajdával és talán Munkkal is együtt dolgozó operatőr mutatta meg. A Hamu és gyémánt sokunk számára felfedezés volt. Hatott ránk minden, és nagyon inspirált. Különösen az, ahogy ezekben a filmekben kifejeződött az élet igazságához való viszony, a naturalizmuson alapuló filmes fotografálásból kibontakozó poétikusság. A maga idejében ez hihetetlenül fontos volt, mert a film addig hamis volt, papírmasé-szerű, hazug.”
Wajda szerint a siker legmeghatározóbb tényezője maga a főszereplő, Zbigniew Cybulski: „…ő volt a háború utáni lengyel film első, valóban eredeti tehetsége… Egyedülálló tehetség. A világ legnagyobb filmszínészeinek – James Dean, Marlon Brando, Gérard Philipe, Marcello Mastroianni – egyetlen méltó partnere… Filmes játékában a szerep, a színész fizikai adottságai, a személyisége olyan egységet alkotott, amely elérhetetlen volt a többi kortárs lengyel színész számára.”
A rendező az 1960-as években készített játékfilmjeit nem tartotta elég jónak. A saját életművéből a Hamu és gyémánton kívül a legtöbbre Az ígéret földjét, a Márványembert és a Vasembert értékelte, illetve a Pan Tadeust, amelyért 2000-ben – életművét jutalmazandó – Oscar-díjat kapott. A Márványembert és a Vasembert egyenrangú alkotásoknak tartja – ellentétben a kritikusok nem kis részével.
A közel másfél évtizedes késleltetés után 1976-ban megfilmesített (és 1977 elején bemutatott) Márványember, a lengyelországi sztálinizmus korszakát, módszereit leleplező film hozzájárult annak a szellemi és politikai ellenállásnak erkölcsi és tudati erősítéséhez, amely az 1976-os radomi–ursusi munkás megmozdulás, az ezt követő bírósági megtorlás, majd a Munkásvédő Bizottság létrejötte után kialakult, s 1980 augusztusában a Szolidaritás „kirobbanásához” vezetett. A sikerben a film politikai–publicisztikai üzenete mellett nem kis szerepe volt a Wajda által a film számára felfedezett két színésznek, Krystyna Jandának és Jerzy Radziwiłłowicznak. A rendező mindig páratlan érzékkel emelte a színésztársadalom élgárdájába az induló vagy éppen országosan még nem ismert színészeket: Daniel Olbrychskit A légióban, Zbigniew Zapasiewiczet az Érzéstelenítés nélkülben, Wojciech Pszoniakot, Andrzej Sewerynt Az ígéret földjében, Olgierd Łukaszewiczet a Nyírfaligetben fedezte fel a hazai és nemzetközi nagyközönség és szakma számára. A színészek nagyszerű játéka eleve garantálta a cenzori beavatkozás hatástalanságát. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Wajda: „A rendező számára nem az a politikai mozi legfőbb kérdése, hogy elfogadja-e a cenzúra beavatkozását vagy sem, hanem az, hogy tud-e olyan filmet alkotni, amely hatástalanítja a cenzúra beavatkozását! Csak azt lehet cenzúrázni, ami ott van a cenzorok fejében; az igazán eredeti gondolat kiüti az ollót a kezükből. Mindössze annyit tehettek, hogy dobozba zárták a filmeket, de ahogy teltek az évek, ez is egyre nehezebbé vált.”
Wajda az első pillanattól kezdve bekapcsolódott az 1980 augusztus derekától Gdańskban zajló eseményekbe, amelyekben mintegy élő folytatását látta a Márványembert lezáró képsoroknak. Hatással volt rá a hajógyári munkások fegyelmezettsége, céltudatossága és önzetlensége: a történelem talán első igazi és hosszú éveken át tartó munkás-értelmiségi szövetsége, amelynek hátterében a modern lengyel nemzet formálódását is felfedezni vélte. Azét a nemzetét, amelyről a Menyegző értelmiségi szereplői ábrándoznak.” A gdański hajógyár kapuját átlépve a tökéletes biztonság, szabadság és függetlenség érzése fogott el mindenkit. Ez volt számomra a legmeglepőbb” – jegyzi fel a Szolidaritás közel másfél éves korszakának mottójaként. Ezekben a hónapokban születik meg élete első felkérésre rendezett filmje, a Vasember, amely krónikája és bizonyos szinten alakítója a történelemformáló lengyel szakszervezeti mozgalomnak. A Cannes-i Filmfesztivál Aranypálma díjának 1981-es odaítélésében nyilván szerepet játszott Nyugat-Európa hangadó értelmisége részéről az 1980-81-es lengyelországi események előtti tisztelgés is.
A rendezés mellett Wajda vezette az X filmstúdiót, az ide köthető alkotók hozták létre a morális nyugtalanság (vagy felrázás) mozija néven ismert „új hullám”-ot. Az utóbbi olyan kiváló rendezőket adott az egyetemes filmtörténetnek, mint Feliks Falk, Agnieszka Holland, Jerzy Domaradzki, Radosław Piwowarski, Janusz Kijowski és mások. E rendezők többsége a dokumentumfilmesek közül nőtt ki.
Wajda a színházban is aktív volt, legsikeresebb rendezése az Ördögök volt, amelyet tizenhárom éven át játszották a krakkói Régi Színházban (Teatr Stary). Legbüszkébb talán Dosztojevszjkij A félkegyelműjének színpadi adaptációjára volt. A félkegyelmű – Dosztojevszkij regénye alapján. Huszonhét próba címen színre vitt darab, amelyben nagy szerepet játszott az improvizáció, az 1970-es évek utolsó harmadában kiemelkedő kulturális esemény volt Krakkóban. Wajda nemcsak ifjúsága, hanem felesége, a díszlet- és jelmeztervező Krystyna Zachwatowicz által is kötődött Lengyelország hajdani fővárosához. Idejét hosszú éveken át megosztotta a varsói Egyetemes Színház és a krakkói Régi Színház között. Nem véletlen, hogy az Oscar-díját is a Jagelló Egyetem Múzeumában helyezte el.
A szöveg Kovács István Filmvilágban megjelent könyvrecenziójának (A vasember kora, 2003/07) szerkesztett verziója.