Mi tehet az, akinek nem tetszik a rendszer, de a tiltakozás legális lehetőségeit már kimerítette? Az aktivisták szerepét a hackerek és a cyberforradalmárok veszik át.
A forradalom érdeklődés hiányában, úgy tűnik, elmarad. Az ellenkultúra évtizedeiben még tömegek hitték el, hogy a rendszer erőszak nélkül is megváltoztatható – mindössze akarat és összefogás kell hozzá. Egy kontinenseken átívelő tiltakozó mozgalomnak lenne ma is muníciója bőven, a nagy testvérként viselkedő államok, a környezetet és a harmadik világot kizsigerelő korporációk, az agysejteket pusztító tömegkultúra és az értelmetlen háborúk miatt külön-külön is utcára lehetne vonulni. Vannak, akik így is tesznek különféle környezetvédelmi és emberjogi szervezetek színeiben, de hangjukat még a megsokszorozódott kommunikációs csatornák sem tudják annyira felerősíteni, hogy képesek legyenek komolyan megingatni a status quót. A „cselekedj lokálisan, gondolkodj globálisan” eszméjének jegyében persze el lehet részsikereket érni, a rendszer alapjainak megkérdőjelezésére ellenben tömeges igény nem mutatkozik.
Az euroatlanti politikai, gazdasági és kulturális elit tagjai azzal a kellemes tudattal hajthatják álomra fejüket, hogy ha akadnak is elégedetlenkedők, a többség megelégszik a szólásszabadság által szavatolt mormogás jogával, az utcán tüntető kisebbség pedig majd megunja és hazamegy.
AZ ELLENÁLLÁS ROMANTIKÁJA
Ezt az apátiát tükrözik vissza az elmúlt évtizedben készült filmek is. A jogtipró hatalommal a rendszer biztosította játékszabályok keretein belül szembe forduló kisember figurája továbbra is népszerű (legutóbbi példa: Mielőtt meghaltam), olyan történetből viszont jóval kevesebb van, amelyben az idealista – vagyis merőben korszerűtlen – főhős ráébred, semmi hatása nincs annak, amit tesz.
Ezt a dilemmát talán a német Edukators (2004) illusztrálta a legérzékletesebben. Hans Weingartner filmjének újbalos fiataljai szomorúan konstatálják, hogy már lehetetlen forradalmat csinálni, mert ami a 60-as években még botrányt váltott ki – a drog vagy a Che Guevara kitűző –, az ma már megvehető a boltban. A hiábavaló szórólapozás helyett ezért áttérnek egy unortodox módszerre: dúsgazdagok villáiba hatolnak be, de nem lopnak el semmit, csak felforgatják a lakást, jelezve, hogy „a bőség napjai meg vannak számolva.” (Ezen a ponton érdemes párhuzamot vonni Sofia Coppola megtörtént esetet dokumentáló Lopom a sztáromjával: az amerikai tinédzserek azért törnek be a gazdag sztárok villáiba, hogy értékeiket ellopva közvetlenül hódolhassanak a celebkultusznak.) A helyzet akkor válik igazán pikánssá, amikor a kényszerűségből elrabolt topmenedzserről kiderül, a 60-es években ő is az igazságosabb világról álmodozó diákszövetség (SDS) tagja, sőt egyik vezetője volt. Az utódok módszereivel nem ért egyet, de az idealizmusuk imponál neki. Weingartner empatikusan mutatja be az ő álláspontját is, a betagozódott ex-hippi talán még pozitívabb fénytörésbe is kerül, mint a féltékenység miatt egymás ellen forduló fiatalok triója. A fináléban a rendező mégis utóbbiak mellé áll – míg a menedzser ígéretét megszegve rendőrkézre adná elrablóit, addig azok szintet lépnek, és a félelmeiket levetkőzve egy forradalmi tettre – az európai tévék elsötétítésére – készülnek.
A befejezés már megelőlegezte Weingartner következő filmjét: a Free Rainer – A te tévéd is hazudik (2007) főszereplője egy gátlástalan televíziós producer (Moritz Bleibtreu), aki futószalagon gyártja az idióta valóságshow-kat, mígnem ráébred, hogy ténykedésével mennyire hozzájárult a német társadalom elbutításához. Meghekkeli a nézettségmérő rendszert, hogy az agyrohasztó műsorok helyett az értéket közvetítő adások kerüljenek a toplisták élére, és ezzel szép csendben megvalósul a német kulturális forradalom.
Nyilvánvaló szimpátiái ellenére Weingartner az Edukators-ban még tartott pár lépés távolságot naiv főhőseitől, ezzel biztosítva a film jótékony intellektuális feszültségét, a Free Rainer viszont már egy leplezetlenül demagóg, vágybeteljesítő utópia. Szatírának próbálja magát álcázni az Isten áldja Amerikát! (2011) is, amely szintúgy a tévészennybe belefáradt nézők jogos felháborodására apellál. Bobcat Goldthwait filmjében egy agydaganattal diagnosztizált középkorú biztosítási ügynök a tömegkultúrát, de főleg a tévét teszi felelőssé azért, hogy Amerika mint társadalom elkorcsosult, és a tisztesség, illetve a józan ész helyett a sekélyesség, az ostobaság és a gonoszság ül tort. Frank egy hasonló elveket valló 16 éves lány társaságában nekivág az országnak, és a páros menetközben mindenkit agyonlő, aki szerintük rászolgált – legyen szó moziban hangoskodó fiatalokról, melegek ellen uszító lelkészekről vagy arrogáns valóságshow-sztárról. A film karakterei ugyan elrajzoltak, de az ámokfutó főszereplő az író-rendező lesújtó véleményét közvetíti, Frank Amerikát ostorozó dühödt monológjai akár Goldthwait stand-up rutinjaiból is származhatnának – és az sem véletlen, hogy a férfinek, ifjú bajtársnőjével közösen, a fináléban megadatik a dicső mártírhalál.
Nemes Gyula második nagyjátékfilmje is egy húsbavágó problémát tematizál, de a Zero esetében a rendezői szándék sokkal nehezebben dekódolható. A szinopszis felforgató ökomozival kecsegtet, és a történet is ekképpen alakul – legalábbis papíron. Egy mézgyártó cég fiatal vezérigazgatójának feltűnik, hogy a kötelező szintetikus adalékanyag nélkül termékeik finomabbak és egészségesek, de amikor megreformálná a gyártást, a tulajdonosok kirúgják. Felcsap méhésznek, és első kézből tapasztalja meg, hogy az emberiség felelőtlensége miatt a méheket kipusztulás fenyegeti, barátnőjével közösen ezért ökoterroristának állnak.
A különféle össze nem illő stílusokat – burleszk, animáció, romantikus dráma, kalandfilm – vegyítő Zero látszólag még annyira sem árnyalt, mint a Free Rainer; a direktség abszolút fokát akkor éri el a produkció, amikor a megjelenő feliratok a mozi elhagyására és nyílt lázadásra szólítják fel a nézőket. A történet egyre abszurdabb fordulati – az antikapitalista terroristák ténykedésének hála a mobiltelefonok helyét postagalambok veszik át, az autókét pedig a lovak – és a demagóg híradómontázsok azonban lehetővé tesznek egy másik olvasatot: a Zero a radikális környezetvédelmi mozgalmak és a balos utópiák paródiájaként is nézhető.
Sanszosabb ugyanakkor, hogy Nemest nem a zöldmozgalmak túlkapásai vagy a méhek sorsa érdekelte, hanem magának a lázadásnak az aktusa – legyen szó a filmbéli, politikusokra vadászó terroristák látványos tombolásáról, vagy a Filmalapnak beintő rendezőről. A Zero ugyanis olyan kísérleti metafilm, amely már saját be – nem – tiltására is reagál, a rendező nyilatkozatai, illetve gondosan megtervezett performansza a világpremieren pedig direkt erre az olvasatra játszik rá. A plázákban árult Che Guevara-pólókhoz hasonlatosan Nemes filmje is a rendszeren belül létező rendszerellenességet próbálja meglovagolni; az egyetlen, ami forradalmi a Zeróval kapcsolatban, az a marketingkampánya – de az is csak hazai viszonylatban.
TÚL A TRANSZPARENSEKEN
Ha egy komplett generáció idealista-utópista eszmék bűvöletében él, akkor előbb-utóbb a radikális eszközök is legitimizálódnak – legalábbis a közösség egy része számára. A szavak és a transzparensek erejében bízó 68-as mozgalmakból így nőttek ki a tiltakozás törvény által biztosított formáit elégtelennek tartó militáns mozgalmak, mint a Weather Underground és a Fekete Párducok a tengerentúlon, vagy a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) az NSZK-ban. Megítélésük máig ellentmondásos, és az sem állítható, hogy sikerült a témát alaposan feldolgozni – egyelőre kevés játékfilm készült erről a korszakról, de az említésre leginkább méltóak elnézőnek, de legalábbis megértőnek mutatkoznak az egykori terroristákkal szemben. A Baader-Meinhof csoport (2008) is erősen rokonszenvez a címszereplők motivációival, a hatalom rosszarcú és arrogáns képviselőivel szemben a szabadságvágytól izzó fiatalokat vagány akcióhősökként láttatja, akik végül mártírokként halnak meg. A hallgatás szabálya (2012) egy fokkal árnyaltabb képet fest, nem heroizálja a Weather Underground ma már nyugdíjas korú tagjait, viszont nem is ítéli el őket. Az elfogultságok érthetőek: mindkét rendező (Uli Edel és Robert Redford) fiatalként élte át ezt a korszakot, sőt A Baader-Meinhof csoport forgatókönyvírója, Stefan Aust egykoron Ulrike Meinhof munkatársa volt a konkret folyóiratnál.
A jelen terroristáival persze kevésbé szimpatizálnak a filmek, nincs az az ideológia, amelynek a zászlaja alatt bocsánatos bűn lenne a gyilkolás. Egyedül a radikális környezetvédők bízhatnak a méltányos megítélésben, mert ha módszereiket talán el is ítéli a csendes többség, céljaik és felháborodásuk jogossága aligha vonható kétségbe. Így válhatott a Greenpeace-ből az erőszakmentesség elve miatt kilépő Paul Watson az állatvédők kultikus figurájává. A kanadai ökokalóz több mint 30 éve járja az óceánokat a Sea Shepherd Conservation Society égisze alatt, és harcol aktívan (vízágyúkkal, füstbombákkal, kamerákkal) a fóka- és bálnagyilkosok, az illegális halászok és az őket támogató cégek és országok ellen. A saját aktivistájuk által forgatott, dokumentumfilmbe oltott propaganda road movie (Confessions of an Eco-Terrorist, 2010) büszkén lajstromolja módszereiket, és beavatja a legnagyobb titokba a nézőt: a szervezet elsődleges célja nem az, hogy elkergessen néhány halászhajót, hanem, hogy ütős médiaeseményeket kreáljon – komoly hatást ugyanis csak a nyilvánosság bevonásával lehet elérni.
A gerilla-akciókkal hírhedtté vált Earth Liberation Front megítélése már ellentmondásosabb, de a történetüket feldolgozó dokumentumfilm (If a Tree Falls: A Story of the Earth Liberation Front, 2011) azért eljutott egy Oscar-jelölésig. Daniel G. McGowan és társai 1996-tól kezdődően Amerika-szerte több tucat, szerintük a környezetet pusztító gyárat és üzemet borítottak lángba. Ténykedésükkel több tízmillió dolláros kárt okoztak, de a gyújtogatásokban senki nem sérült meg. Ennek ellenére, amikor 2005-ben az FBI lecsapott az akkor már évek óta inaktív csoportra, a vád terrorizmus volt, amelyért akár életfogytig tartó börtönbüntetést is kaphattak volna. Marshall Curry kamerája a főkolomposnak kikiáltott McGowant követi, amint házi őrizetben próbál felkészülni a tárgyalásra, és közben elmeséli, hogy lett tősgyökeres New York-i létére természetimádó extrémista. Currytől távol áll a Michael Moore-i demagógia, de pusztán azzal, hogy beinvitálja a nézőt a megnyerő modorú férfi intimszférájába, leteszi mellette a voksot. Filmje nem sugallja azt, hogy a cél szentesíti az eszközt – ellenpontként megszólalnak a nyomozók és az ügyészek is –, csak a bűn és a büntetés arányosságára kérdez rá.
Az ELF ökoradikálisainak története eddig az indokoltnál kevesebb játékfilmet ihletett meg – talán azért, mert amíg egy dokumentumfilmben üdvös az ambivalencia, addig a fikciós mainstreamnek azonosulásra alkalmas hősökre van szüksége, és erre a szerepre a terroristagyanús elemek kevéssé alkalmasak. A közelmúltban mindössze két témába vágó produkció született – A Kelet (2013) és a Sötét húzások (2013) egyaránt izgalmas dilemmákat boncolgatnak, de máshová helyezik a fókuszt. Utóbbi jóval szenvtelenebb; Kelly Reichardt filmjében három különböző társadalmi hátterű fiatal felrobbant egy duzzasztógátat, hogy így tiltakozzanak az energiafüggés ellen, a rendező mégsem arra keresi a választ, hogy igazolható-e ez a tett. Az ideológiai és ökológiai kérdések helyett jobban érdeklik a pszichológiai vonatkozások. Át tudja-e lépni a devianciától eleddig tartózkodó, gyerekszobás házban felnőtt polgár a társadalmi normákat minden következmény nélkül, és hol húzódik az a határ, amin túl már nincs visszaút? A Sötét húzások ezt a választóvonalat nem festi fel, sőt magát a nagy akcióit is a(z öko)thrillerek eszköztárának mellőzésével mutatja be, és ez a drámaiatlanság avatja a történetet életszerűen banálissá. A megszállott radikálisokra a legkevésbé sem hasonlító szereplők észrevétlenül válnak gyilkossá – a robbantás miatt, tudtukon és akaratukon kívül, meghal egy férfi –, hogy aztán a lelkiismeretükkel különbözőképpen (ne) számoljanak el. A Sötét húzások sugallata, hogy nem lehet félig terroristának lenni: ha megteszed az első lépést, akkor készülj rá, hogy el kell a végsőkig menned.
A Kelet hétköznapi figurák helyett sebzett lelkű szent megszállottakként láttatja a címbéli ökoterrorista csoport tagjait, akik a környezetet és az embereket mérgező korporációk zaklatására specializálódtak. Zal Batmanglij nem hagy kétséget afelől, hogy a korrupt cégvezetők rászolgálnak a büntetésre, így nehéz nem osztozni a főszereplők dühében. A film termékeny feszültsége abból fakad, hogy a kvázi-főszereplő, akinek a szemén keresztül a történéseket látjuk, az ellenfélnek dolgozik. Jane, a szóban forgó vállalatok által megbízott hírszerzőcég beépített ügynöke eleinte idegenkedik az erdő mélyén, illegalitásban élő csoporttól. „Miért van az, hogy minden ellenállási mozgalommal együtt jár az önelégültség?” – szegezi neki a kulcskérdést az először Krisztus-figuraként feltűnő vezetőnek. Idővel aztán megtapasztalja, hogy a kívülről szektára hasonlító szervezet inkább spirituális kommunaként működik, ahol a vezér helyett a teljes közösség szava dönt. Az viszont csak menet közben, az egyre radikálisabb akciók eszkalálódása során derül ki, hogy bár a csoport céljaiban minden tag osztozik – beleértve a megbízóit elárulni is kész ügynöknőt –, a választott módszereket illetőn mindenki máshol húzná meg a határt. A fináléban végül a Kelet vezetője az eszme és a saját egója oltárán könnyedén feláldozza a bajtársiasságot, mire Jane, aki úgy dönt, átveszi tőle a stafétát, így fohászkodik: „Adj erőt, hogy jól csináljam, hogy ne legyek arrogáns… de gyenge sem.” A heroizálás és a démonizálás helyett ezt középutas szemléletet képviseli maga Batmanglij rendező is, vagyis úgy nyilvánítja ki szimpátiáját a rendszer ellen lázadó fiatalok mellett, hogy közben az objektivitás látszatát fenntartja.
ÚJ IDŐK ÚJ KALÓZAI
Az Edukators házfoglalói, az Earth Liberation Front gyújtogatói vagy a Sötét húzások ökoterroristái, ha másnak nem is, de önmaguknak talán bevallanák, hogy radikális akcióik csak jelzésértékűek, igazi, átfogó változást nem tudnak velük elérni. A status quo őrei a tiltakozás hagyományos formái ellen fel vannak vértezve, az anonimitásukat őrző, lefejezhetetlen hidraként támadó digitális Robin Hoodok ellenben komoly rést tudnak ütni a hatalom pajzsán. Az elmúlt évtized két legnagyobb hatású és legalább annyira vitatott megítélésű szabadságharcosa, Julian Assange és Edward Snowden ténykedésükkel komolyan megizzasztották a politikai elit – de leginkább az amerikai kormány – képviselőit, és kontinenseken átívelő diplomáciai botrányt kavartak.
A hacker az új szuper- és kulthős – ezt állítja legalábbis a német Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban (2014), amelyben a gyámoltalan geeksrácot vagány, bőrdzsekis figurák vezetik be a Darknet misztikus alvilágába, hogy online Tyler Durdenekként törjenek borsot a gyógyszervállalatok, az újnácik vagy a hírszerzés orra alá, az Anonymous csoport után szabadon. Többnyire a jó ügyekért harcolnak, de a hübrisz vezérli őket: igazi céljuk, hogy letaszítsák a trónról a regnáló hackerkirályt.
A Wikileaks-sztorit feldolgozó The Fifth Estate (2013) is erre a szterotipikus hacker-képre épít: a Benedict Cumberbatch által alakított Assange Asperger-szindrómás, öntelt hólyagként viselkedik, akinek a saját imázsa legalább annyira fontos, mint az információ szabadságának elve. Tehetsége, éleslátása nem kérdőjelezhető meg, de bukását, a film sugallata szerint, egyedül magának köszönheti. A „rossz hacker” ellenpontjaként a film Daniel Berget mutatja fel, Assange kollégáját, akivel később elhidegül a viszonya. „Szuperképességét” Berg kezdettől jó dolgokra használja fel: munkahelyén a főnök méltánytalan húzását torolja meg apró csínytevéssel, később viszont ő az, aki józanságra és önmérsékletre próbálja inteni Assange-t. Vagy, ahogy egy barátja megfogalmazza: „Julian az őrült próféta, de kellenek határok. Te voltál az a határ.” A The Fifth Estate ezzel hasonló konszenzusra jut, mint A Kelet: a kormányok és korporációk piszkos titkait leleplező hackerek céljait elvben támogatja, csak a túlkapásokat ítéli el.
Assange-ról a dokumentumfilm-verzió (We Steal Secrets: The Story of WikiLeaks, 2013) sem fest sokkal hízelgőbb képet. Alex Gibney rendező minden érintettet megszólaltat – épp csak a főszereplő nem akart nyilatkozni –,a történet összes aspektusát megvizsgálja, de a Wikileaks módszereit közveszélyesnek tartó vélemények jóval nagyobb hangsúlyt kapnak, a nemierőszak-vádakat pedig kimerítő részletességgel ismerteti – vagyis a film hűen tükrözi az Assange-zsal kapcsolatos hivatalos amerikai álláspontot.
A Wikileaks alapítójának jellemhibái vélhetően számosak, de egyvalami sem tőle, sem Snowdentől nem vitatható el: noha mindketten operálhattak volna a háttérből, anonimitásukat megőrizve, mégis arcukat adták egy olyan ügyhöz, amelyben hisznek, és amiért személyes szabadságukkal fizethetnek. Kettejük közül egyelőre Snowdenhez volt kegyesebb a filmvilág: az Oscar-díjjal honorált Citizenfour (2014) gyakorlatilag torzításmentesen, a bulváraspektusokat mellőzve közvetíti a kiugrott adatelemző álláspontját. Tekintve, hogy Snowden jelenleg az USA egyik közellenségének számít, ez az alkotói döntés bátorságra vall – sőt már-már a radikális ellenállás gesztusának minősül.
A témához kapcsolódó cikkeink a Mr. Robot sorozatról itt és itt olvashatóak. Oliver Stone Snowden című filmje szeptember 16-án kerül a mozikba.
