„Igazi macsó. A kemény férfi, az őserő megtestesítője. Sohasem játssza, hanem éli a szerepeit. Mindegyikben önmagát adja, a maga akaratos, temperamentumos természetét. Tőle tanultam a legtöbbet, ő a legnagyobb példaképem. Kétszer szerepeltem vele együtt, s azóta a második apámnak tekintem…”
Ez a szép nyilatkozat Franco Nerótól származik, aki rajongó tisztelője volt Anthony Quinn-nek. A kiváló színész neve hallatán mindenkinek azonnal a Zorba, a görög és az Országúton című film jut az eszébe. Szerepei alapján sokan görögnek hitték, pedig Mexikó szülötte volt, és hosszú, küzdelmes pályát bejárva jutott a csúcsra. A harmincas években Errol Flynn és Gary Cooper filmjeiben kezdett, s hosszú ideig csak indiánok és gyilkosok megformálását bízták rá. A nagy stúdiók vezetői kételkedtek abban, hogy valaha is sztár lehet: „Maga a született gonosztevők ideális megtestesítője. Ilyen vonásokkal nem versenyezhet egy Errol Flynn-nel vagy Gary Cooperrel… Azokból a színészekből lesz sztár, akiket csak megpillantanak a nézők és eláll a lélegzetük…”– világosította fel, cseppet sem bíztatóan Jack Warner, a Warner Bros. igazgatója.
Hogy mennyire tévedett, bizonyítja, hogy az örök „rosszember” rövidesen egymás után két Oscar-díjat kapott és Európában is káprázatos karriert futott be. Egészen késő öregkoráig, közel száz filmben játszott.
Anthony Rudolph Oaxaca 1915. április 21-én, a mexikói Chihuahuában született. A család rövidesen Los Angelesbe költözött, ahol édesapját halálos baleset érte. Az alig kamaszodó fiú a legnehezebb fizikai munkákkal próbálta édesanyját és testvéreit segíteni, s közben már színészi álmokat dédelgetett. Rövidesen beiratkozott egy drámaiskola színjátszó körébe, ahol 1936-ban megkapta első komolyabb szerepét. John Barrymore (a korszak egyik legnagyobb sztárja) megnézte az előadást, és annyira magával ragadta a fiatalember átélt játéka, hogy azonnal a védőszárnyai alá vette. Elvitte a Universalhoz, és a stúdióvezetők figyelmébe ajánlotta az ígéretes kezdőt. Cecil B. DeMille, a már életében legendás, veterán rendező éppen „indián” szereplőt keresett az Árulás (1936) című westernjéhez, Gary Cooper mellé. Rokonszenvesnek találta a fiút, azonnal felvette és a továbbiakban is folyamatosan ellátta munkával. Barátság szövődött a híres rendező és a kezdő színész között, Quinn rövidesen feleségül vette a mester leányát, Katherine-t. A házasság révén, mint a nagy „Cecil Bé” veje, Hollywood-szerte ismert személy lett, akit bőségesen elhalmoztak filmszerepekkel. A fiatal férj mégsem volt elégedett: beskatulyázták az egysíkú „rosszember” szerepkörbe, mindig a legnagyobb sztárok ellenfelét játszhatta, aki a filmek végén elnyeri méltó büntetését. Ennek az időszaknak a leghíresebb alkotása Az utolsó emberig (1941) című western volt, Raoul Walsh rendezésében. Custer tábornokot Errol Flynn alakította, Quinn a Crazy Horse nevű gonosz indián főnököt személyesítette meg.
Az elkedvetlenítő másodvonalbeli besorolást egy színházi feladat változtatta meg. Szerepet kapott A vágy villamosában, és a rendező meghívta új filmje, a Viva, Zapata! (1952) forgatócsoportjába. A Marlon Brando által játszott figura bátyjának megszemélyesítéséért 1952-ben megkapta élete első Oscar-díját, mint a „Legjobb férfi mellékszereplő”, és ez új távlatokat nyitott a karrierjében.
Végre drámai, jellemszínészi feladatokat kapott, nagyszabású produkciókban. A nagy áttörést követően mégis évekig Európában vendégszerepelt. A két leghíresebb olasz filmcézár, Carlo Ponti és Dino De Lauretiis ugyanis elcsábította az akkori legdrágább európai szuperprodukcióba, az Odüsszeuszba (1954). Közben három filmre szóló szerződést írt alá Pontival, de mindhárom olasz mozidarab – köztük a monumentális eposznak szánt Attila (1954) – megbukott, viszont Federico Fellini Országútonja váratlan, ám annál megérdemeltebb sikert aratott. Quinn tehát előbb lett sztár az öreg kontinensen, mint Amerikában.
1956-ban ugyanazon a díjkiosztón két filmje részesült Oscar-díjban: A nap szerelmese – Van Gogh (1956) legjobb mellékszereplőjeként átvehette második aranyszobrocskáját, majd a „Legjobb külföldi film” (az Országúton, 1956) Oscar-díjasai között állhatott a dobogón.
Ettől kezdve a legnagyobb sztárok közé tartozott. Nagy sikerű, emlékezetes, művészi értékű filmek sokaságában játszott: mindközül kiemelkedik az 1964-es Zorba, a görög. Az életvidám, felejthetetlen figura örökre eggyé vált a nevével.
Legnagyobb európai sikerét 1956-ban, Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényének filmváltozatában, Quasimodóként aratta. Aki látta, sohasem felejti el őt, csakúgy, mint partnerét, az Esmeraldát alakító szépséges Gina Lollobrigidát.
Felváltva játszott az Álomgyárban és a Cinecittában: valósággal ontotta a sikeres alkotásokat. Sophia Lorennel háromszor játszott együtt – érdekes módon egyik produkció sem lett igazán sikeres. A férfi színésztársakkal vitathatatlanul több szerencséje volt: Gregory Peckkel három népszerű filmben szerepelt – talán az 1961-es Navarone ágyúi volt a legsikerültebb – Kirk Douglasszel forgatott első két filmje, az Odüsszeusz és a Nap szerelmese – Van Gogh emlékezetes sikert aratott, míg harmadik közös munkájuk, Az utolsó vonat Gun Hill-ből (1959) mérföldkőnek számított a western történetében. Az Amerikában vendégszereplő Alain Delonnal 1965-ben az Eltévedt parancs című háborús drámában játszott együtt, a kritikák szerint lenyűgözően. A hatvanas évek végétől – pályája utolsó harmadában – mindig „testhezálló”, temperamentumos, robosztus családfőket játszott: az Egy királyi álom (1968), a Santa Vittoria titka (1969), majd a Sanchez gyermekei (1978) mintegy bearanyozták késői, sikerekben gazdag éveit.
1966-ban nősült meg másodszor. Az évek folyamán – filmszerepeihez hasonlóan – valóságos patriarchaként állt népes családja élén: 11 gyermeke (hét fia és négy lánya) született.
A kivételesen tehetséges, vasakaratú mozilegenda 2001.június 3-án, 86 éves korában hunyt el.
Lányi János
