Ahogy azt korábban megemlítettem, az Anima State című pakisztáni brutalitásnak érzésem szerint A sötét oldal szekcióban lett volna a helye. Az alábbiakban értékelt R100 (Valami vadság) és az Amerikai függetlenek blokkban szereplő Újjászületés viszont, ha nem is a koromfekete sötétségben, de legalábbis a téli alkony szürkületében lokalizálható.

A V/H/S: Viral egyik szegmensének alkotópárosa, Justin Benson és Aaron Moorhead legújabb munkájukkal, a fesztiválon Újjászületés címmel vetített Springgel szálltak fel a Titanicra, ami egy különös románcba fulladt, a horror és a thriller elemeit helyenként felvillantó, kissé unalmas melodrámából valamivel izgalmasabb fantasztikus történetté dagadó zsánerkeverék. A férfi főszereplő, Evan a film első perceiben elveszíti halálos beteg édesanyját, Bensonék tehát nem sokat vacakolnak a vaskos drámai vonal meghúzásával. Sajnálatos módon azonban a karakterépítéssel sem, Evanről ugyanis az égvilágon semmit sem tudunk meg, csak annyit, amennyire szükség van a szereplő Európába, azon belül egy olasz kisvárosba, a cselekmény helyszínére történő átköltöztetéséhez. Itt némi közjáték után (ami nyugodtan tekinthető az átlag amerikai turista viselkedésbeli kritikájának) belép a képbe a femme fatale, vörös, nyári ruhában, az egyébként is talajt vesztett Evannek pedig bőven elég egy érzéki mosoly és egy pillantás, hogy azon nyomban kikapcsolja maga körül a valóságot és belezuhanjon a feneketlen kútba. A lányról aztán szépen, apránként adagolva kiderül néhány furcsaság, ami még inkább próbára teszi a naiv fiú realitásérzékét. de nem akarok szpojlerezni, a keddi vetítés után még egyszer műsorra kerül a film.

Az Újjászületés ajánlóiban rendre megemlített jellemzők közül Richard Linklater Before… szériájának hangulata tényleg sokszor visszaköszön a szűk sikátorokkal és macskaköves utcákkal teli kisvárosban tett bolyongások során. A Before… filmek újdonsült szerelmesei ugyanakkor céltalanul kószáltak Bécs vagy Párizs kies városrészeiben, míg az első pillanattól kezdve furcsán viselkedő Louise többnyire határozott céllal vezeti a teljesen megbabonázott Evant a különböző, dramaturgiailag fontos helyszínek felé. A beharangozókban szintén megemlített lovecrafti hangulat viszont erős túlzás. A huszadik század elején aktív Howard Phillips Lovecraft, Poe örököse és a modern horror egyik legnagyobb alakja a saját maga teremtette mítoszvilággal gazdagítva valóban hátborzongató műveiben elképzelhetetlenek lennének az olyan nyugodt pillanatok, amilyenekkel még a titok feltárása után is újra és újra szembesülünk a vásznon. A történet egyébként a titok nyitja után kezd tényleg izgalmassá válni, csakhogy mindez nagyjából az utolsó húsz percre szorul, Benson és Moorhead pedig sajnos épp ott hagyja abba, ahol kezdődne az igazi haláltánc.

A kihalt utcákat gyors tempóban pásztázó kamera vagy a városról mutatott légifelvételek pazar képi világot teremtenek a szereplők köré, ahogy a zene és a baljós effektek is a helyükön vannak. A japán R100 ugyan ezekben is hasonlít a Springre, de a legfontosabb párhuzamot sokkal inkább a középpontba állított karakter céltalan léte és az azt valamilyen módon befolyásoló,sarkából kifordító extrém tényező megjelenése jelenti.

A távol-keleti szigetország szórakoztatóiparának egyik legismertebb és legagyamentebb alakja, mellesleg egy korábbi filmjével, A legnagyobb japánnal korábban a Cannes-i Filmfesztivált is megjárt Hitoshi Matsumoto R100-ra keresztelt filmjének már a címe is magyarázatra szorul. A rendező szerint ugyanis az elkészült munkát csak a száz éven felüliek érthetik meg, 0-99 éves korig nem is ajánlja. A középpontban itt is egy szürke, hétköznapi figura áll, csak őt nem Evan-nek, hanem Katayamának hívják, és legalább annyit megtudunk róla, hogy egy bútoráruházban dolgozik eladóként. Az alapsztori szerint emberünk belép egy olyan BDSM-klubba, ahonnan egy évig tilos kilépni, a szadizmus pedig bárhol és bármikor megjelenhet tűsarkon járó, latexbe öltözött dominák formájában. Az R100 film a filmben, a fenti alapsztori cselekményét ugyanis időről időre megszakítja egy-egy unott, befásult tagok általi brainstorming-jelenet, ami egy mozi első sorában vigyorgó (minden bizonnyal 100 év feletti) matuzsálem elvárásainak megvalósítására irányul.

Katayama élete nem sok összetevőből áll, de ami benne van, az egyáltalán nem vicces. Felesége hónapok óta kómában fekszik, az orvosok semmi biztatót nem tudnak mondani. E mellett az eladói státusz sem egy álommeló, ráadásul a sok munka miatt kevés ideje jut kisfiára, akiről inkább anyai nagyapja gondoskodik. A Bondage nevű klub persze valódi izgalmat is jelenthetne a szürke utcákon, szürke épületek előtt, szürke öltönyben és szürke arccal elhaladó kisember számára, ha igaz lenne. Csakhogy a titkos társaság környezetét, a semmiből megjelenő, ostorral csapkodó plasztiklányokat, vagy a Katayama "szerződésszegése" miatt a városba utazó vezetőt látva hihetetlennek tűnik, hogy ez tényleg a valóság volna, nem pedig a főszereplő fantáziálásainak kivetítése. A műfajilag nehezen definiálható, bizonyos B-filmes megoldásokat gyönyörűen összerakott kompozíciókkal vegyítő film összességében ugyanúgy drámai alapokra épül, mint az Újjászületés, de amíg utóbbinál a szerelmi szál, Matsumoto munkájánál a már-már komikus szürrealitás rántja vissza a filmet a végtelen feketeségből a szürke alkonyzónába.