Így készült a Szomszédok - Beszélgetés Bujtás Jánossal, a sorozat technikai rendezőjével

Első rész

2013. október 12. - filmvilág

Hogyan készült a magyar televíziózás emblematikus sorozata, a Szomszédok?  Miért vált óriási sikerré, és mitől népszerű még ma is? Milyen célok vezették az alkotókat, hogyan építették fel a széria világát? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a válaszokat Kudri Dávid, aki tanulmányt ír a Szomszédok fogadtatásáról. Nem csak a nézőkkel készít interjúkat, de az alkotókkal is. Az alábbiakban a sorozat technikai rendezőjével, Bujtás Jánossal folytatott beszélgetése, illetve annak első részlete olvasható. Kulisszatitkok minden mennyiségben!

Az első és legkézenfekvőbb kérdés, hogyha mindjárt az elején tisztázzuk, ki is Bujtás János, mi köze van a Szomszédok teleregényhez. Technikai rendezője, majd rendezője volt a sorozatnak, mit is jelent pontosan a technikai rendezői poszt?

bujtás.jpgKezdjük az elején! Színésznek készültem, de nem vettek fel a színművészeti főiskolára. Áttételeken keresztül kerültem a televízióhoz, kaptam egy ajánlatot, és átmenetileg elmentem a televízióhoz dolgozni. És ahogy dolgoztam rájöttem, hogy nem is annyira a színészi része izgatna ennek a dolognak, hanem a rendezői oldala, így azt kezdtem el csinálni. A technikai rendezőség annyi, hogy a hetvenes években nagyon sok színházi rendező dolgozott a Televízióban. Ugye a televízió akkor még nem termelte ki megfelelő mennyiségben a technikailag is képzett rendezőket, és a színházi rendezők mellé szegődtünk mi oda technikai rendezőnek. Ők értettek a művészethez, mi a technikához, a világításhoz, hangosításhoz, egyáltalán mindenhez, ami egy televíziós film létrehozásának a feltétele, és amihez egy színház rendező nem feltétlenül értett. Egészen addig technikai rendezőként dolgoztam, amíg 1984-ben el nem mentem a Színházművészeti Egyetemre rendezői szakra. Ott tanított Horváth Ádám, és ott jöttünk össze egy közös produkcióban, ami egy hatrészes Széchenyi film volt. A filmezés, és a főiskola alatt is nagyon jóba lettünk, és a főiskola vége előtt fél évvel tudósított minket, hogy készülne ezzel a sorozattal. Megkérdezte, részt szeretnék-e benne venni, én mondtam, hogy igen, és abban maradtunk, hogy amíg nem végzem el a főiskolát és nem látok bele, hogy is működik ez, technikai rendezőként segíteném őt ebben a munkában. Aztán a 18. rész után úgy döntött, rám bízza a rendezést is. A technikai rendezőség azért maradt meg Ádám mellett (körülbelül az egyharmadát rendeztem én a sorozatnak), mert ő egy rendkívül elfoglalt ember volt, több mindent csinált a televízióban, később elnök lett belőle, és abban maradtunk, hogy jól tudom segíteni a munkáját úgy, ha bizonyos dolgokat előkészítek helyette. Na, így maradtam ott, amikor nem rendeztem technikai rendezőként. Amikor meg rendeztem, abban ő nem vett részt.

Szomszedok.jpg

Akkor ez azt jelenti, hogy ha Horváth Ádám nem ért rá megrendezni egy részt, ön megcsinálta helyette?
Volt olyan is, hogy átvettem tőle jeleneteket. De inkább azt jelenti, hogy mindazt, ami előkészítés címén történik egy filmnél elvégeztem.  Meg az az igazság, hogy technikai szempontból, ha nem is ellenőriztem, de segítettem, hogy minden a helyén legyen, mert iszonyatos nagy munka egy ilyen sorozatot megcsinálni, rengeteg szervezés, érdekek… szóval sok mindent össze kell hangolni, hogy működjön, és ebben mi egymásra találtunk.
Egyébként még annyit, hogy van egy pszichológia diplomám, egy iráni származású feleségem, neki is van három diplomája, van két lányom, az egyik a média területén próbálkozik és szórakozik, a másik kommunikáció szakon végez a BGF-en éppen most.

Belső szemmel lát valamilyen különbséget az ön és a Horváth Ádám által rendezett részek között?
Ezt elsősorban nem én láttam vagy látom, hanem a résztvevők. Közöttünk nemcsak generációs különbség van, hanem Ádám egy másik iskolát képviselt. Angliában tanulta meg a televíziózás művészetét, és az a fajta rendszer, amiben dolgozott,  nagyon precízen kidolgozott, gyors forgatásra épült. Harmad, vagy negyedannyi idő alatt képes volt felvenni egy jelenetet, mint más tévéjáték rendezők a hagyományos formában. Én ezt nem vettem át, mert nem is ezt tanultam. Ugyanakkor a személyiségünkből, habitusunkból jelentkező különbség is már az elején megmutatkozott, ami abból adódik, hogy én sokkal érzékenyebben bántam a színészekkel, együttműködőbben. Ádám nem, ő egy kemény kategorikus típus, aki precízen tudja, mit akar, és igazság szerint, soha nem tűrte el egész pályafutása során, hogy bárki beleszóljon érdemileg abba, amit ő elgondolt. Én nem ez a típus voltam, kicsit mozgalmasabban csináltam, eltértem ezektől a statikus, sablonos megoldásoktól, ami miatt sokat szidták a Szomszédokat, kicsit engedtem a színészeket belenyúlni a szövegbe, átformálni, tehát nekem egy más kontaktusom alakult ki a művészekkel. De fegyelmezettnek kellett lennem, mert a sorozatnak mégiscsak egységes képet kellett mutatni. Attól, hogy fiatal voltam, és „ide nekem az oroszlánt”, attól még a sorozatnak egy stílusban, egy követhetőségben kellett működni. Tehát, amennyire csak lehetett, természetesen visszaszorítottam ezeket a fiatalos dolgokat, ugyanakkor kihasználtam minden lehetőséget, ami kihasználható volt.

Van-e kedvenc része, vagy jelenete?
Az az igazság, hogy kedvenc jelenetem nincs, inkább kedvenc részleteim voltak a sorozatban. Hihetetlenül szerettem azokat a jeleneteket, amiket Kulka Jánossal kellett megcsinálnom, mert a Jani egy rendkívül igényes, felkészült, átgondolt partner volt ebben a munkában, és nagyon jól lehetett vele dolgozni. Kifejezetten imádtam azokat a jeleneteket, amiket az idős házaspárral, Zenthe Ferenccel és Komlós Jucival forgattunk, mert bennük szerettem azt az alázatot, hogy Kossuth-díjak ide vagy oda, nagy művészek ide vagy oda, velem, mint fiatal rendezővel sem éreztették, hogy ők „a nagyok”. Ők még a régi generáció, akik úgy jöttek el a forgatásra, hogy felkészültek, tudták a szöveget, és rengeteg olyan előnyük volt, amit a fiataloknál nem feltétlenül tudok elmondani, de ez ilyen. (nevet,- K.D.)

szomszédok.jpg
Két dolog maradt meg az emlékezetemben ami, bár nem miattam különleges, hanem, mint szituáció különleges. Akkor utaztunk ki Kulkával Moszkvába egy jelenetet felvenni az orvoskongresszuson, amikor leszállt a német pilóta a Vörös Téren, és mi pont ott voltunk! Ez egy különleges helyzet volt, teljesen véletlen. A másik, hogy Frajt Edit és a feleségem majdnem egy napon szültek, és azért nem mentem be a saját gyermekem születésére, mert aznap kellett felvennem Frajt Edit filmbeli szülését. Ez egy furcsa dolog volt, hogy nem a „sajátomat” néztem végig. De rengeteg apróság van még. Rendkívül izgalmas élmény számomra az egész sorozattal kapcsolatban Ábel Anita, aki kedvenc figurája volt a sorozatnak. Három éves volt, amikor elvittem egy orosz-magyar koprodukcióban készült filmbe. Tulajdonképpen Anitát így végigvittem a pályán, a Szomszédokba is úgy került be, hogy beajánlottam Ádámnak.

Pontosan milyen film volt ez?
Egy kétrészes vígjáték Fizetés nélküli szabadság címmel, egyetlenegyszer vetítették Magyarországon, miközben az oroszok minden évben ma is levetítik kétszer. A Ljudmilla Gurcsenko-tól az összes nagy orosz színész benne volt a produkcióban, de mi magyarok ezzel másként bántunk, mert hát akkor készült el a film, amikor mi pont kezdtünk szembekerülni a Szovjetunió politikájával, és ezt lesöpörték az asztalról, holott egy fantasztikus film. Az oroszoknak ma is kell, nekünk azóta sem.

Visszatérve erre a bizonyos kongresszuson forgatott jelenetre: hogy sikerült az egész stábbal bejutni egy hivatalos rendezvényre?
Hát, variálnunk kellett, mert hivatalos engedélyünk nem volt, hogy Moszkvában részt vegyünk egy mentős-orvos kongresszuson, így vittük a vállunkon a kamerát, jött velünk Ádám, és bekunyeráltuk magunkat, hogy „magyar filmesek vagyunk, nem volt időnk beszerezni a papírokat stb.” Engedtek forgatni, bele is került a filmbe.

Hogy látja az ön életpályáján a Szomszédokat?
Ez igazság szerint úgy van, hogy a hetvenes-nyolcvanas éveket végigdolgoztam és a világ összes klasszikus irodalmi művének az adaptációjában Dosztojevszkijtől Molnár Ferencig volt szerencsém részt venni. Fantasztikus tévéjátékok elkészítésében működtem közre. Ugyan a Szomszédok kapóra jött nekem, hiszen kikerülve a főiskoláról egy azonnali megmérettetést, munkát és sok pénzt jelentett, viszont kicsit megvonta tőlem azt a lehetőséget, ami egy normális rendező-pályán következne: hogy egy csomó, különféle dologban kipróbáljam magam. Bele kellett idomulnom, és jó tizenegy-két évig ki se kerültem belőle. Pont azt az időszakot „vette el tőlem”, amikor valószínűleg rengeteg mást csináltam volna.

szomszédok-forg.jpg
Amikor úgy döntöttem, hogy ott hagyom a produkciót a siker csúcsán, ’98-ban, rá egy-két évre nem tudtam ezzel a fajta szabadságommal mit kezdeni, ezért kiléptem az egész televíziózásból úgy, ahogy van. Ez egy másik, nagyon egyszerű, és prózai ok miatt is történt. A kilencvenes évek közepétől és második felétől érezhetően a politika elkezdett rátenyerelni a médiára és a televízióra. Mivel én nem vagyok egy politikus alkat, ezért nem akartam ezt magamnak. Minden bizonytalanná vált, mindenki beleszólt mindenbe, kezdett érződni, hogy ha így megy tovább, oda jut a televízió, ahova mára jutott. Osztottam szoroztam, ott volt mögöttem két gyerek, egy család. Ráadásul a produkció szempontjából is érezhető volt, hogy ennek nagy kifutása nem lesz. Tulajdonképpen másfél-két évvel a vége előtt történt a kilépésem. Volt a televízión kívül is néhány probléma, ez a Szomszédok alapproblémája lett végül is, hogy nem tudtuk kihasználni, vagy nem használtuk ki azt az imaget, amit létrehozott. Tudniillik, arra fel kellett volna rakni egy alkotóműhelyt, amit nem csináltunk meg. Mindezt valószínűleg azért, mert Ádám nem akarta, és mivel ő döntött el mindent, ezért nem jött létre.

Nekem személy szerint egy nagy fájdalmam volt, hogy nem tudtuk kivinni a sorozatot Budapestről. Egy ideig abban bíztam, hogy lehet, aztán rájöttem, hogy ez se időbe, se pénzbe nem fér bele. Meg kellett alkudni.

2000-ben tényleg kivonultam a televízióból, részben átképeztem magam, közgazdaságot tanultam. Elkezdtem vállalkozni, amit ma is csinálok, és emellett úgy gondolom, sikerült olyan szabadságot megteremtenem a magánélet szempontjából, amibe nem hagyom, hogy a televízió belezavarjon. Érdekes módon az elmúlt egy évben megtaláltak bizonyos szempontból, aminek örülök, mert van kedvem hozzá. Nem dolgozom a televíziónál, csak olyan ajánlatokat kaptam, amire nem feltétlen tudok nemet mondani. Ha olyan feltételekkel, és kondíciókkal lehet megcsinálni dolgokat, ahogy én gondolom, akkor részemről mehet.

A magyar televíziózásban, vagy filmtörténetben, hogyan tudná elhelyezni a Szomszédokat? Lehetne-e klasszikusnak nevezni? Mert a fiatalok között kultikus státuszt is elért,- vannak közönségtalálkozók, Vágási Feris póló, stb.
Hogy klasszikus-e, azt nem tudom. Két irányból lehet megközelíteni. Az egyik, hogy a sorozat régi nézettségi adatai, és az ismétlések mutatói azt bizonyítják, hogy a jelenlegi legnagyobb trend a Magyar Televízióban a Szomszédok. Még most is olyan nézettségi arányokat ért el, amire senki nem gondolt. Sőt, az derült ki, hogy rendkívül népszerű a fiatalok táborában. Én magam is részt vettem néhány ilyen közönségtalálkozón, ahol azt gondoltuk, hogy az idősebb generáció jön el, és nosztalgiázik majd. Ehelyett húszas-harmincas fiatalok jöttek, és jópofábbnál jópofább kérdéseket tettek fel, és köpték és idézték a sorozat mondatait. Azt gondolom, ha e két szempontból nézzük, ez a televízió egyik legjelentősebb vállalkozása, ami az elmúlt harminc évben létrejött. És a legkülönlegesebb vállalkozása is, hiszen olyasmit csinált, amit előtte soha.

szomszédok3.jpg
Két szempontból biztosan örök értéke marad. Olyan kortörténeti képpé és sorozattá alakul nyilván pár évtized múlva, ahol nemcsak képeket lehet visszanézni az egykori Budapestről, hanem egy egész korszak hangulatát, működését, belső szerkezetét. Hiteles képet ad, hiszen a Szomszédok alapvetően nem fikció, hanem azokra a hétköznapi dolgokra épült rá, amik valóban foglalkoztatták az embereket, és bennünket is. A másik nagy értéke (amit a találkozókon éreztem), hogy a mai fiataloknak van egy óriási problémája, egy identitásprobléma. Igényük lenne egy mai Szomszédokra, ami tényleg kimondja helyettük, amit akkor kimondott sok ember helyett, ami tényleg megfogalmaz olyan gondolatokat politikamentesen, amit a Szomszédok megfogalmazott. Valamiért akkor is úgy éreztük, hogy a Szomszédok része lett az emberek életének. Ma nincs ilyen. Ezt mondták is ezek a fiatalok a találkozókon.

Mindez egészen odáig elment, hogy tavaly olyan ötletem támadt, hogy tíz év után újraindítom, – meghalt, aki meghalt, él, aki él. De rá kellett jöjjek, az, amitől a Szomszédok annak idején az volt ami, azt már nem lehet megcsinálni. Akkor a politika a vége felé már nagyon belezavart a dologba (az első 5-10 évében nem feltétlenül), ez most drámaian azt jelenti, hogy le se lehetne forgatni a mai jeleneteket a politika miatt, hiszen ez egy folyamatos konfrontációt jelentene a mindenkori hatalmon levőkkel. Most nem politizálni akarok, azzá fejlődött az életünk a politikával együtt, hogy a politika nem tűri el, hogy más történjen, mint amit ő szeretne. Ez bizony nem csak tartalmilag lehetetlenítette volna el, hanem nekem, mint alkotó embernek is megoldhatatlan feladatokat jelentene. Bármennyire szerették volna a színészek és én is, nem mehet.

Amit említett, hogy a politika intenzívebben beleszólt a médiába a kilencvenes évek felé, összefügg az első Orbán-kormány médiatörvényével?
Bizonyos szempontból összefügghet, ami nem az Orbán-kormány problémája. A probléma attól állt elő, hogy a rendszerváltás (mi ugye nagyjából akkor indultunk el, amikor a rendszerváltás megtörtént) nem igazán találódott ki feltétlenül jól. A média kifejezetten nem, hiszen akkor még nem is gondolták a szabad világ politikusai, hogy milyen fontos eszköz lesz a kezükben. Túl voltunk az első elbizonytalanodáson, az első kormány és Antal után, kicsit visszaestek a FIDESZ fiúk, megerősödtek a szocialisták, – hogy egy korképet rajzoljak nagyjából. Ez borítékolta, hogy olyan irányba megy a dolog, ami nem tesz majd jót hosszútávon. Aztán ezt fejelte meg a későbbiekben ez a szerintem is felemásra sikerült médiatörvény, ami aztán megengedte, hogy az addig számunkra ismeretlen, politikai direkt ráhatás a televíziós munkában is megjelenjen. Ez egy alkotó ember számára a legrosszabb hír, amit közölhetnek vele. Ha ezt állandóan kell éreznie, a minőség rovására megy, hogy egyszerűen fogalmazzak.

Még egy pillanatra azért visszamennék arra, hogy miért nagy érték a Szomszédok. Mert képes volt azt megvalósítani, ami akkor a világ sok országában jól működött. Az tudniillik, hogy ezeknek a sorozatoknak volt, és van egy különleges funkciója. Ha nem fikciós, hanem az élet sorozatai, akkor ezeknek az volt a funkciója, hogy bevonult a családok életébe, létrejött egy közvetlen kapcsolat, ami egészen odáig fajult, hogy az emberek elkezdtek együtt élni ezekkel a sorozatokkal. Sokszor ötleteket küldtek, hogy „mégse úgy kellett volna”, vagy csak bosszankodtak, ha a sorozat nem azt adta amit vártak, veszekedtek, vitatkoztak vele. Ez már egy életformát jelentett, és jelent ma is nagyon sok embernek. A Szomszédok betöltötte ezt az űrt. Minden csütörtökön hatmillió ember ücsörgött a tv előtt. Bár sokan sznobizmusból azt mondták „mi ezt nem nézzük stb.”, de nem tudtam úgy hazamenni késő este csütörtökönként, hogy a nyitott ablakokból ne a Szomszédok jelenetei szóljanak. Mindenki nézte, mert nem tehette meg, hogy nem nézi, hiszen annyira aktuális volt.

szomszedok_harcikartya_vágási.jpgMost térjünk vissza az előbbi kérdéshez. Ahhoz, hogy a fiatalok körében ily népszerű a Szomszédok hozzátartozik, hogy fiatalok nagy hányada a hiányosságai miatt, gúnyból „szereti” a sorozatot, mert bagatell bakikat tartalmaz. Ez már nem túl elismerő. Hallott esetleg ilyen jellegű kritikákat?
Igazság szerint nem, bár tudom, hogy nagy irodalma van fent az interneten és a Facebookon (nevet,- K.D.), de én ezt természetesnek gondolom. Az internet ezt művelte a világgal, meg kell csak nézni, hogy a jelenlegi politikai kurzust, hogy jeleníti meg az internet: Hitler-bajuszos gúnyrajzok, és a többi – ezt nem lehet megakadályozni. De azt gondolom, hogy a Szomszédok kapcsán ez nem jellemző. Olyan összevágásokat látok az interneten Szomszédok jelenetekből, hogy elképedek rajta,- és egy csomó szellemesség van bennük. De inkább az jellemző, hogy mivel tartalmilag a mai fiataloktól elég messze van ez a sorozat, inkább azok az igények fogalmazódnak meg bennük ily módon, amit a mai világban nem kapnak meg. Azért foglalkoznak a sorozat kifigurázásával, mert így is van benne nyugalom, és feltöltődés. Persze ott van például a „Vágási Feri-szindróma”, hogy mit szerencsétlenkedett technikailag a számítógéppel, de ez teljesen természetes. Például a Microsoft nagy alapítója mondta két évtizeddel ezelőtt, hogy a világban összesen hat számítógépet lehet majd elhelyezni. Na, most ehhez képest, minden háztartásban van kettő. Ezek természetes kapcsolódásai a dolognak, és vannak olyan megjelenítései, amik rosszindulatúak, kekeckedők, gúnyolódók, de nincs az életnek olyan vetülete, amelyben ez ne lenne jelen. Úgyhogy ezt nem tudom negatívumként megítélni a sorozattal kapcsolatban.

A 19. részt ön rendezte. Úgy tudom, hogy a 18. szilveszteri epizód nagy nézői visszhangot váltott ki, sokakat megindított az a sok jókívánság, melyek szentenciaként elhangzottak. Ezután ezért maradtak meg a szentenciák, és kinek az ötlete volt ez?
Ez majdnem automatikusan alakult, hogy majd odakerülnek a fejezetek végére. Ma már azt hiszem nyílt titok, hogy a sorozatban Ádám írói munkássága van benne, tehát ezeket a részeket is ő írta. Benne ez elég hamar kialakult, hogy valami hiányzik még belőle, ami egyszerűen abból is adódhatott, hogy a Szomszédok NEM (nyomatékosítva,- K.D.) egy fikciós sorozat.  És mivel nem akartunk, és nem is élhettünk ezekkel a patronokkal, hogy minden rész végén megölnek valakit (tehát azokkal a konfliktusokkal, amik fenntartják a következő részig az emberek figyelmét), rájöttünk, hogy van egy sokkal egyszerűbb módja: ha azt, amit a jelenetek megfogalmaznak, hozzátesszük szentenciaként (vagy evidenciaként). Ez egy kísérlet volt, de valóban a 18. résztől indult. Abban volt az, hogy a szilveszteri őrületben a gyerekek lent szórakoztak az udvaron. És ott volt egy nagyon érdekes mondata Anitának, amitől ma is föláll a szőr a hátunkon. Azt hiszem, az volt az a mondat, ami elindította. Felnézett, és azt mondta: „Felnőttek, csináljatok nekünk boldog újévet!”. Most is borsódzik a hátam. Ez a mondat tette evidenssé, hogy ezeket nekünk bele kell tennünk. Sokaknak nem tetszett, didaktikusnak gondolták, direktnek, de az egész sorozat nem totál reális, hanem eleve el volt emelve a hétköznapi valóságtól. Ez szándékos volt írói, rendezői szempontból.

Fontos volt önöknek, hogy a puszta szórakoztatáson túlmutatva üzeneteket közvetítsenek a nézőknek?
Nem ukázként használtuk ezeket, és nem direkt üzenetként a politikának például, hanem ezek voltak a legalkalmasabbak arra, hogy az akkori életérzéseinket, viszonyulásainkat, kérdőjeleinket kifejezzék eléggé sűrített formában. Erre nagyon jó megoldásnak tűnt.


(Folytatása következik!)

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr575564884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.