Perfect Sense – brit, 2011. Rendezte: David Mackenzie. Írta: Kim Fupz Aakeson. Kép: Giles Nutgens. Zene: Max Richter. Szereplők: Ewan McGregor (Michael), Eva Green (Susan). 90 perc.
Vetítik: Cinemax – 21:50
Két magának való ember reménytelennek tűnő románcát egy megállíthatatlan, világméretű fertőzés bonyolítja: az emberek groteszk rohamok kíséretében, lépésről lépésre veszítik el összes érzékszervüket. A kallódásra és lelki bénultságra hajlamos hősöket megéneklő David MacKenzie másfél évtizede tartó pályájának viszonylag szerényebb, realista történeteihez (Young Adam, Asylum, Hallam Foe) képest az univerzálisabbnak ígérkező Hétköznapi pár látszólag jelent csak irányváltást. Csupán lírai narrációval kísért áldokumentarista szekvenciái és néhány utcai nagyjelenet révén rokonítható ugyanis a tágabb perspektívát és teljesebb emberi természetrajzot felmutató apokalipszis-filmekkel, mint amilyen a Vakság.
MacKenzie ismét szűkebb fókuszú, személyes, ezúttal intenzív szubjektivitást is alkalmazó történetet mond el, melynek hősei nem a hétköznapi életkörülmények széthullásának áldozataivá váló átlagemberek, hanem eleve kisiklásra hajló útkeresők: a szoknyapecér sztárséf (Ewan McGregor) és a dekadens, nárcisztikus epidemiológus (a megszokott eszköztárával dolgozó Eva Green) találkozása a meghittséget nélkülöző ön- és egymás-marcangolás felől vezet a végső egymásra találásig. A film nem enged a sci-fi vagy a horror műfaji csábításának, ahogyan a testi tapasztalás vezérmotívuma jegyében a szereplők hivatásai közül sem a science fiction irányába terelő járványkutatást, hanem a textúrák, illatok és ízek élményhármasán alapuló szakácsművészetet emeli ki. A melodrámai hangvétel és az ösztön-motivációk révén a Hétköznapi pár szépen belesimul MacKenzie életművébe, ugyanakkor az érzelmi túlfűtöttség, valamint az események fokozott kiszámíthatatlanságának és groteszkségének együttese révén hátborzongatóbb is összes eddigi filmjénél. Kár, hogy elmélyültebb gondolatok híján csak egy üresen optimista megoldást tud a néző szemébe vágni: az elesettek egyetlen esélye az egymásba kapaszkodás.
Kovács Kata
