Filmvilág blog

CineFest – 5. nap

Macsók, anarchisták, rockerek

2013. szeptember 17. - Baski Sándor

A CineFest 5. napján kiégett ex-rockerek, a barátságon túllépő lengyel macsók, a nagyvállalatok vezetőire vadászó anarchista öko-terroristák, és a mozi jövőjének nagy kérdései fogadták a látogatókat. Nem unatkoztunk.

California Solo (Marshall Lewy, 2012)

Az életüket a szex, drogok és rock’n’roll szentháromságának jegyében élő zenészekre, pályafutásuk zenitje után, többféle sors várhat. Akik a legintenzívebben pusztítják magukat, meg sem érik az időskort (sokszor még a harmincat sem), akik igazán befutottak, azok bőven túl a hatvanon is aktívak maradhatnak (lásd a Rolling Stones példáját), de vannak olyanok is, akik csak egy rövid időre élhették át a sikert. Ők később kénytelenek valami más megélhetés után nézni, és jobb híján nosztalgiázni életük legvadabb évei után. A California Solo főhőse is egy ilyen pünkösdi sztár, a skót Lachlan MacAldonich, aki még a hetvenes-nyolcvanas években a Crank együttes gitárosaként futott be az Egyesült Királyságban, de a nagy áttörés, Amerika meghódítása nem sikerült. A férfi most egy Los Angeles melletti biofarmon dolgozik, környezetében senki nem ismeri a múltját, és ő is igyekszik minél kevesebbet gondolni rá. Amikor ittas vezetés miatt letartóztatják, és azzal fenyegetik, hogy kitoloncolják, kénytelen mégis elmeditálni azon, hogy hogyan rontotta el az életét.

california solo.jpg

Marshall Lewy drámája azok közé a filmek közé tartozik, amelyeket nem szokás díjakkal kitüntetni, és lelkesedni is nehéz értük. Nincsenek benne látványos érzelmi kitörések vagy drámai fordulatok, csak hús-vér karakterek, akikkel tulajdonképpen semmi izgalmas nem történik. A California Solónak mégis ez a csendessége, elégikussága az erénye, és persze Robert Carlyle alakítása, akiről bármikor elhinnénk, hogy annak idején a híres manchesteri Haçienda sztárja volt. Már egyedül miatta érdemes egy esélyt adni a California Solónak.

Tiltott szerelem (Tomasz Wasilewski, 2013)

A versenyszekcióban szereplő Tiltott szerelemről is nyugodtan elmondható, hogy visszafogottságával próbál kitűnni a választott „műfaj”, vagyis a meleg témájú filmek mezőnyéből. Amíg például az Adéle életében a két főszereplő első találkozását különleges, mágikus pillanatként mutatta be Kechiche rendező, addig lengyel kollégája, Tomasz Wasilewski, nem teszi ki a felkiáltójelet a Tiltott szerelem hasonló jeleneténél, de később sem dramatizálja túl a sorsfordítónak bizonyuló eseményeket. A történet sem éppen bonyolult: az úszóbajnoknak készülő Kuba egy kiállítás megnyitóján összeismerkedik a jóképű Mikallal, kapcsolatuk aztán szép lassan túljut a barátságon, a fiú azonban mégsem képes szakítani a barátnőjével.

tiltott szerelem.jpg
A Tiltott szerelem legnagyobb erénye, hogy nem beszélteti túl a szereplőit, elsősorban képekben próbálja érzékeltetni a lelkiállapotukat – kiváló a fényképezés, ötletesek a beállítások és az atmoszférikus zajzene is remekül alapozza meg a film hangulatát. A fiatal rendező sem tudja azonban meghaladni a „melegfilmek” dramaturgiai kliséit, így annak, aki látott legalább egy hasonló drámát, semmilyen újdonságot nem tartogat a Tiltott szerelem. (A filmet ma 5-től ismétlik a Művészetek Háza Uránia termében.) 

A Kelet (Zal Batmanglij, 2013)

A nap legizgalmasabb bemutatójának egyértelműen Zal Batmanglij második filmje ígérkezett. Az első, a Sound of My Voice azon ritka filmek közé tartozott, amelyet még csak hasonlítani sem lehetett máshoz. (Bővebben: itt.) A Kelet hozzá képest nem bizonyult annyira unikálisnak, sokkalta konvencionálisabb, mind a történetvezetése, mind a képi világa, ugyanakkor még így is különleges hangulatú, figyelemreméltó produkció. Batmanglij látszólag az első filmjét gondolta tovább a történet megírásakor, hiszen itt is egy saját szabályok alapján működő, zárt csoport került a fókuszba – a „Kelet” anarchista öko-terroristák gyülekezete, akik nagyvállalatok vezetőit a saját gyógyszereikkel és vegyszereikkel mérgezik –, ezúttal azonban kevésbé a szekta-lélektan, mintsem a morális dilemmák a fontosak. A főszereplő a korporációk megbízásából ténykedő magánnyomozó társaság ügynöke, aki beépül a Kelet kommunájába, és természetesen idővel átértékeli magában mind a csoport, mind a saját szerepét.

kelet.jpg
Batmanglij filmje, ahogy egy kritikuskolléga szóvá is tette a vetítés után, nem nevezhető kiegyensúlyozottnak, kérdések feltevése helyett válaszokat ad. Nehéz ugyanakkor szemére vetni, hogy a környezetet, és vele együtt emberek millióit mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül megmérgező óriásvállalatok vezetőivel szemben kevés empátiát mutat. A politikai korrektség nyilván azt diktálná, hogy az érem másik oldalát minden körülmények között, elfogultság nélkül mutassuk be, egy művésszel szemben azonban ugyanilyen elvárás lehet, hogy álljon ki őszintén és egyenesen azért, amiben hisz. A Kelet ebből a szempontból kivételesen bátor film, hiszen fiatal rendezője azt kockáztatja, hogy egy polcra helyezik – mondjuk – Michael Moore-ral. (A filmet ma 22:00-tól ismétlik a Művészetek Háza Uránia termében.)

Kockáról kockára (Christopher Kenneally, 2012)

A Filmvilágban már alaposan kitárgyaltuk a mozi digitális átalakulásának következményeit, a 3D felfutását és lehetséges jövőjét, illetve a kisképernyős eszközök megjelenésének befolyását a filmfogyasztási szokásainkra. Azoknak, akik olvasták ezeket a cikkeket, sok újdonságot nem tartogat Christopher Kenneally dokumentumfilmje, mégis érdemes megnézni mindenkinek, akit kicsit is érdekel a mozi jelenje és jövője. Már csak azért is, mert a riporteri szerepben feltűnő Keanu Reeves kamerája előtt olyan nagyságok nyilvánítanak véleményt, mint Scorsese, Lucas, Lynch, Fincher, Nolan, Soderbergh, Cameron, Boyle, a Wachowski-testvérpár, Lars von Trier vagy Zsigmond Vilmos. Másrészről Kenneally filmtörténeti kontextusba helyezi a digitális forradalmat, és részletesen bemutatja, hogyan dolgoztak a rendezők, operatőrök, vágók, fényelők, színezők a celluloid fénykorában, és hogyan boldogulnak most. A főkérdés természetesen az, hogy ment-e előrébb a (film)világ, azzal, hogy a 35 MM-es technika gyakorlatilag eltűnt. Egyértelmű válaszok nincsenek, de azért a megnyilatkozók többsége amellett teszi le a voksot, hogy az azonnal visszanézhető forgatási anyagok, a könnyebb utómunka-fázis miatt egyedül nosztalgikus-szentimentális okokból érdemes visszasírni a celluloidot. A filmek visszaszorulása a mozikból az otthoni és a hordozható kisképernyőkre már kevésbé szívderítő folyamat, a minőség miatt viszont nem kell aggódni, legalábbis Lynch szerint, a mennyiség ugyanis nem csap át automatikusan minőségbe. Vagy ahogy ő fogalmaz: régen is minden kissrácnak volt üres papírja és ceruzája, mégsem születtek egyre-másra remekművek. A Filmmel is ugyanez a helyzet: nem a formátum a lényeg, hanem a mondandó és a stílus.  

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr75520685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása