Gyarmathy Lívia 2008-as filmje, a Kis halak… nagy halak hibátlanul demonstrálja, hogy miként kell egy játékfilmes eszközökkel kacérkodó dokumentufilmben következetesen végigvinni az alapkoncepciót. A film alaptételét, miszerint a törvény hálójában csak a kisemberek akadnak fenn, míg a nagy gazemberek megússzák a büntetést, orvhalászok és vízirendőrök konfliktusán keresztül fejti ki. A felütés akciófilmeket idéző képsorain egy haltolvaj-maffiát látunk „munka közben”, majd megismerjük Lacit, a magányos orvhorgászt, végül tanúi lehetünk, amint a kisnyugdíjas Jánost, a „megélhetési pecást”, tetten érik a vízirendőrök, mialatt a többieknek sikerül elmenekülniük. Gyarmathy az első negyedórában még mellőzi a dialógusokat, a párhuzamos vágások és játékfilmes plánozás segítségével mégis gördülékenyen vázolja fel az alapszituációt, a kellő feszültséget pedig a zene és a csend váltakozásával teremti meg. A narratíva mellett a táj- és hangulatfestésre is koncentrál, a főhősök személyiségét pedig életképekkel hozza közelebb a nézőhöz, ötvözve ezzel a természetfilmek esztétikáját a lírai szociográfiák stílusával.

A Kis halak… nagy halak a legjobb példa rá, hogy egy film hitelét, igazságát nem feltétlenül a képek nyersessége, formálatlansága vagy a spontaneitása szavatolja.