Neill Blomkamp nemcsak poétikusan fiatal kora miatt érdemelte ki a nézők és a kritika kitüntetett figyelmét, amikor 2009-ben bemutatta első filmjét – mindössze 29 volt –, hanem mert a District 9 olyan szellemes és eredeti módon nyúlt a sci-fi műfajához, ami egy nyári blockbustertől elképzelhetetlen lett volna. Most, négy évvel első nagy sikere után, a dél-afrikai rendező elkészíthette a maga hollywoodi szuperprodukcióját, és amennyire jó lenne leírni, hogy az Elysium is épp olyan okos és fantáziadús film, mint elődje, annyira nem lenne igaz ez az állítás.
Pedig Blomkamp mintha szándékosan a District 9 formuláját szerette volna követni: helyszínként ezúttal is egy mocsokkal és bűnnel fertőzött várost kapunk (ott Johannesburg, itt Los Angeles), főhősünk, a District 9 hivatalnokához hasonlóan, átalakul valami mássá (ott űrlény, itt kiborg lesz belőle), és az alaptörténet mindkét esetben alkalmas komoly társadalomkritika megfogalmazására. Míg a District 9 fel is vetette azokat a kérdéseket, amelyeket fel lehetett vetni, és csak utána, a hosszúra nyúlt fináléra alakult át akció-scifivé, addig az Elysium elsősorban akciófilm, amely történetesen sci-fi kulisszák előtt zajlik.
Bár a kamera rángatását Blomkamp megint túlzásba viszi, akciómoziként nem lehet sok panaszunk a filmre, ráadásul a teremtett világ – mind a globális nyomortanyává züllött Földön, mind a címbéli, űrben lebegő luxuslakóparkban – a legapróbb részletekig ki van dolgozva. Blomkampnak a Sharlto Copley által alakított Krueger személyében sikerült egy emlékezetes pszichopata főgonoszt is teremtenie, a Matt Damon által alakított Max viszont – a District 9 finoman szólva sem tipikus főhősével ellentétben – a legkevésbé sem izgalmas figura, ahogy Jodie Foster karaktere is meglehetősen vérszegény. A nyílegyenesen haladó cselekmény sem tartogat túl sok meglepetést, egy-egy kirívóan sablonos dramaturgiai megoldás bevetése pedig arról tanúskodik, hogy Blomkamp – sajnos – tökéletesen elsajátította a blockbuster-írás kötelező alapszabályait. A film legfájóbb hiányossága mégis az, hogy a történet legizgalmasabb aspektusát – a szegények és a gazdagok közti ellentétet, amelyet az első félórában még sikerül érzékletesen bemutatni – nem gondolja tovább, sőt a fináléban egy megmosolyogtatóan naiv dramaturgiai megoldással oldja fel. Egy Michael Bay-től az Elysium ezzel együtt is csúcsteljesítmény lenne, a District 9 rendezőjétől viszont egyértelműen csalódás.
