Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A sokáig televíziósként és dokumentumfilmesként dolgozó William Friedkin két zenés vígjátékot és két drámát követően a hetvenes évek elején valósággal berobbant az új-hollywoodi élmezőnybe. Az 1971-es Francia kapcsolat besöpört öt Oscar-díjat, nyert a Legjobb film, illetve a Legjobb rendező kategóriájában, illetve igen imponáló bevételi eredményeket produkált. Friedkin következő munkája, az 1973-as Az ördögűző, műfaja ellenére szintén óriási siker: a tíz Oscar-jelölés és két aranyszobor mellett Amerikában az év második legnézettebb produkciója lett, és szinte azonnal kult-státuszba került. Akkoriban a szakma Scorsese, Lucas és Bogdanovich mellett őt tartotta az új filmes generáció legígéretesebb tehetségének, így Friedkin gyakorlatilag szabad kezet kapva vághatott bele Georges Arnaud regényének újabb megfilmesítésébe.
A lehető legrosszabb időpontban, a Csillagok háborúja premierje után egy hónappal mozikba küldött A félelem ára hatalmas bukás volt, melyet tovább súlyosbítottak a dél-amerikai forgatás során jócskán elszabadult költségek. A korabeli kritikusok többsége Clouzot 1953-as filmjének (A félelem bére) szimpla újrázásaként tekintett a műre, Lucas űroperája után pedig már a közönséget sem hozta lázba a dzsungeles kaland. Bár néhányan (köztük Roger Ebert) az év legjobbjai között emlegették, a Csillagok háborúja egy csapásra megváltoztatta a korábbi viszonyokat, hisz ettől kezdve a fenegyerek-zseni helyett a blockbuster lett az új varázsszó. Hiába tartotta karrierje legerősebb rendezésének, Friedkin szerencsétlenül járt alkotása szép lassan szinte teljesen eltűnt a süllyesztőben.
A félelem ára megítélése az utóbbi időben azonban rohamos javulásnak indult és a népszerűsége is folyamatosan nő. Egyre többen emlegetik felfedézésre váró kult-darabként, a kritikusok ma már inkább elfeledett mesterműként hivatkoznak rá, sőt, az efféle újrafelfedezésekben kulcsszerepet játszó Tarantino is gyakran sorolja a kedvenc mozijai közé. A fokozódó érdeklődés hatására a film jogait birtokló két rivális stúdió rendezte állítólag a vitás kérdéseket, és idén nekiláttak az eredeti negatív felújításának. Reménykedhetünk benne, hogy a közeljövőben végre méltó kiadásban is hozzáférhetővé válik Friedkin elveszett klasszikusa.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
A társadalom számkivetettjei, terroristák, bűnözők és csalók egy isten háta mögötti latin-amerikai településen találnak menedéket. Van közöttük francia bankár, palesztin szabadságharcos, mexikói bérgyilkos és amerikai gengszter, de mindegyikük a menekülést jelentő hamis útlevélre és repülőjegyre pályázik, ami igen komoly pénzbe kerül. A látszólag kilátástalan helyzetben váratlanul felcsillan a menekülés lehetősége. A közeli fúrótoronyban tűz üt ki, melyet csak robbantással lehet megfékezni, ezért az olajkitermelő-vállalat emberei mesés összeget ígérnek annak, aki a nehéz terepen a helyszínre juttatja a rendkívül érzékeny és instabil dinamitot. Négy férfi a szabadulás reményében önként vállalkozik az életveszélyes útra.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Bár a rendező eredetileg Steve McQueenre gondolt, a főhőst alakító Roy Scheider kitűnő választásnak bizonyul a maffia elől menekülő bűnöző szerepére. A felénk elsősorban Maigret felügyelőként ismert Bruno Cremer a francia szökevény, míg a Buñuel-mozikban feltűnt Francisco Rabal a mexikói gyilkos figuráit keltik életre, mindketten igen emlékezetesen. A markáns kísérőzenét a krautrockban és elektronikus muzsikában utazó német Tangerine Dream jegyzi. A hihetetlenül produktív zenekarnak ez volt az első filmes munkája, melyet később még számtalan másik követett.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
A félelem ára igen összetett és erős mozi, mely számtalan réteget és értelmezési lehetőséget sűrít magába. Friedkin átemeli ugyan az alapanyag kaland- és akciófilmes elemeit, ám alapvetően megváltoztatja a történet hangulatát, ezért a sztori főbb motívumain kívül szinte semmi köze a korábbi francia adaptációhoz. A rendező nagy hangsúlyt fektet a sáros, fülledt helyszínek plasztikus bemutatására, a szereplők jellemének és motivációinak feltérképezésére, illetve az őket elpusztítani igyekvő emberi és természeti erők hatásos érzékeltetésére. Akár a kívülállás szerzői önvallomásként, akár balos politikai allegóriakánt nézzük, a vesztenivaló nélkül útnak induló, a feladat súlya alatt sorra összeroppanó figurák tragédiája örökérvényű. A hősök megpróbáltatásai fokozatosan emelkednek el a konkrét helyzettől, majd a küzdelem és a felelősség univerzális szimbólumaivá nemesednek. A zöld poklon keresztül araszoló, a roskadozó függőhídon imbolygó rozsdás túlvilági teherautók képei valósággal beleégnek a néző retinájába. A fullasztó atmoszféra, a körömrágós izgalom és a színtiszta mozgóképes költészet ritkán látható egységbe forr a vásznon.
