Szigorúan elbeszélés-elméleti szempontból vizsgálva, a mai napon egy hamisítatlan genezis-történetre emlékezünk: a régen várt megmentő egészen váratlan helyen, váratlan időpontban érkezett az emberek közé, és csak néhány tiszta szívű tanú ismerhette fel az esemény jelentőségét, de a gyertya meggyújtásával szerencsére évről-évre újraélhetjük a kitüntetett pillanatot. Ha az isteni kisded betlehemi születése egy ókori görög/római mítosz, ősi indián legenda vagy egyszerű népmese lenne, a filmesek bizonyára időről-időre újrafogalmaznák, átértelmeznék, vagy szerzői látásmódokkal gazdagítanák a remény, a bizakodás és a családi szeretet e kedves példabeszédét.

A Megváltó földi érkezésének látványos (csillag, jászol, állatok) és tanulságos (csak a szegény, de boldog fiatal pár, néhány rongyos, de jóságos pásztor, illetve három tudós lehetett jelen) története azonban több mint egy egyszerű parabola. Az egyik legnagyobb világvallás kulcsmotívumára az évszázadok során rengeteg dogmatikus réteg, vastag hagyomány és egyházi regula rakódott, ezért sajnos már-már természetes, hogy még a legapróbb újragondolás is sértett felzúdulást vált ki, még akkor is, ha (ismétlem, narratológiai szempontból) az itt látható, egyházi jóváhagyással készült kisfilm mai kulisszái kétségtelenül összhangban vannak az eredetivel. A Fiú ebből a szempontból egy következetes és profi alkotás – ám annak eldöntését, hogy ez így egy valóban „arrogáns és giccses” parafrázis, vagy inkább a vallástól függetlenül is képes élőbbé varázsolni a Karácsony üzenetét, azt inkább minden kedves Olvasó döntse el maga!