Halle Berry. Cápás film. Mi közös volt bennük mostanáig? Ha a részeredményektől eltekintünk, a sztár és a halas horror alműfaja ugyanúgy egyetlen komoly fegyverténnyel büszkélkedhet: előbbi egy súlyos drámával, a Szörnyek keringőjével, utóbbi egy súlyos kasszasikerrel, a Cápával. Már csak arra kéne rájönnünk, hogy kinek jutott eszébe e két film és műfajaik házasítása.
A Dark Tide-ot éppen annyira nevezhetjük melodramatikus horror-katasztrófamozinak, mint horrorisztikus katasztrófadrámának, de a legprecízebb meghatározás valószínűleg a katasztrofális drámarémség. A könnyed szórakozást kínáló poszter (Berry bikiniben, Olivier Martinez napszemüvegben, hullámok, cápauszony) nem sokat árul el e filmszörny valódi természetéről: derű vagy erotika itt mutatóba se nagyon akad, ahogy a cápák is csak időnként tűnnek fel, akkor is leginkább hogy magukkal ragadják azt, akit az írók jól láthatóan erre a sorsra szántak.
A köztes időben (tehát amikor a meglehetősen kimódoltan viselkedő, de furcsamód többnyire nem komputergenerált állatok „pihennek”) bepillantást nyerünk egy válságban úszó házasságba és egy problematikus apa-fiú kapcsolatba. És erre tényleg a bepillantás a helyes kifejezés, mivel az alkotók elfelejtettek mélységet adni a felvillantott emberi sorsoknak. Miután alapvetően a zilált fogazatú halak sem zavarnak sok vizet, a Dark Tide sem horrorként, sem veretes drámaként nem állja meg a helyét, a tengeri vihar formájában érkező katasztrófa pedig már eleve túl későn jön ahhoz, hogy bármilyen formát adjon ennek a műfaji katyvasznak. Talán ha a cápák nem csak rémként, hanem szimbólumként is képesek lennének működni, más lenne a leányzó fekvése, így azonban nehéz bármivel is védeni ezt a rosszul rendezett, már-már unalmas művet. A víz alatti részek néha látványosak, egy-két ijesztés hatásos, Ralph Brown jó színész – ez még a közepes osztályzathoz is kevés.
