A piszkos tizenkettő című rovatunkban olyan filmeket mutatunk be, melyek témájukban vagy stílusukban szorosan kapcsolódnak az adott hónap egy-egy mozipremierjéhez. Ezúttal, stílszerűen, A piszkos tizenkettőhöz hasonló, man on mission-típusú filmekből válogattunk 12 különleges darabot, illetőleg plusz két, a sorból némileg kilógó, tematikailag mégis ideillő, frissebb keltezésű mozit. Az apropót természetesen Quentin Tarantino holnap bemutatandó filmje, a Becstelen Brigantyk adja. Mint utólag kiderült, a rendező végül máshova helyezte a hangsúlyokat, kezdeti elképzeléseihez képest a brigantik munkásságából jóval kevesebbet láthatunk, ez azonban nem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy összegyűjtsük saját kedvenceinket a témában. Nem a tizenkét legjobbat, nem is a tizenkét legrosszabbat. Tizenkettő (plusz kettő), ami így vagy úgy, de fontos. Mint eddig, ezúttal is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.
 

1. A hét szamuráj (Kuroszava Akira, 1954)



 

Kuroszava, a „legnyugatibb” japán rendező sokat tanult neves kollégájától, a klasszikus westernek tömegéért felelős John Fordtól, de legalább ugyanennyit adott is vissza a vadnyugati film műfajának csodálatos szamurájfilmjeivel. 1961-es remekműve, A testőr Sergio Leone-féle remake-je (Egy maréknyi dollárért) megteremtette a spagetti western műfaját, az őgyelgő szamurájok öngyilkos akcióját elmesélő A hét szamuráj pedig előbb vérátömlesztésként hatott a saját paneljeinek ismételgetésébe belefáradt amerikai westernre, majd ezzel a közvetítéssel a háborús alműfajokra is komoly hatást gyakorolt. A hasonló jellegű későbbi munkákkal ellentétben a japán mester alapfilmje nem cinikus akciómozi (bár az erőszak mértékére és a harci jelenetekre sem lehet panaszunk), sokkal inkább történelmi keretek közé helyezett humanista eposz. Ezt a leghosszabb változatában nagyjából három és fél órás művet a mai napig minden idők egyik legjobb filmjének tartják, de Kuroszava jelképesen a későbbi mozikra is áldását adta, amikor A hét mesterlövészt rendező John Sturges-nek elismerése jeléül egy szamurájkardot ajándékozott. (OD)

2. A hét mesterlövész (John Sturges, 1960)

A gyanús hátterű figurák hadbavonulását elmesélő alműfaj sokat idézett alapfilmje tehát maga is feldolgozás. Kuroszava eleve westernekből táplálkozó történetét Sturges visszaszállította a Vadnyugatra, pontosabban Mexikóba, filmje egyébként szinte jelenetről jelenetre követi az eredetit. A hét mesterlövész ennek ellenére a mai napig frissnek hat, ami elsősorban Sturges ihletett rendezésének, Elmer Bernstein emlékezetes zenéjének és jópár kiváló színészi alakításnak köszönhető. A hetek közül csak Yul Brynner mondhatta magát a forgatás idején teljes értékű sztárnak, viszont egyedül Brad Dexter nem futott komolyabb köröket a nagy sikert követően sem (ha helyette a gonoszt alakító Eli Wallach-t tekintjük a film hetedik igazi sztárjának, nem sérül a számmisztikába vetett hitünk). A hét mesterlövésznek számtalan folytatása készült, és modellül szolgált a hasonló jellegű westernek, háborús filmek tömegének, köztük Sturges A nagy szökésének és Aldrich A piszkos tizenkettőjének. (OD)

3. A nagy szökés (John Sturges, 1963)

„Aztán egy nap találkozik ezzel a John Holmes nevű figurával, és vaúú baby, olyan a fickó, mint Charles Bronson A nagy szökésben. Igazi alagútfúró.”

Szerencsére John Sturges harmincötödik filmje a mai napig nem szorul rá a QT-féle sajátos promócióra: A nagy szökés – a Billy Wilder-féle, műfajteremtő A 17-es fogolytábor mellett – a fogolytábor-filmek legnépszerűbb alapvetése, és nem csak azért, mert több videójáték-adaptáció is készült belőle. A bivalyerős színészgárda (McQueen, Coburn, Bronson, Attenborough, Garner) már magában elvinné a hátán az egész filmet, de mindez megtámogatva az amúgy megtörtént esetet feldolgozó mozi minden egyes kockájából sütő tömény profizmussal meglehetősen röpkévé teszi a csaknem háromórás játékidőt. Bónuszként pedig – hiába süt a karizma a csapat minden tagjából – Sturges és a Paul Brickhill könyvét filmre író James Clavell - W. R. Burnett páros következetesen távol tartották magukat a témát gyakorta kísértő Nagy Hollywoodi Optimizmustól, ezáltal hozva létre torokszorító modell-helyzetet, aminek legalább annyi köze van a Bilincs és mosolyhoz, mint a Menekülés a győzelembéhez. (SL)

4. A piszkos tizenkettő (Robert Aldrich, 1967)

Robert Aldrich 1967-es – E.M. Nathanson regénye nyomán készített – remeke a későbbi háborús kalandfilmek és a „férfiak küldetésen” típusú mozgóképek alapköve (s nem mellesleg rovatunk címadója) is egyben. A tizenkét, különböző súlyozással, de egyöntetűen szigorú büntetésekkel szankcionált elítélt kiképzésére, majd magas rangú nácik elleni bevetésére fókuszáló II. világháborús mozit kora egyik legerőszakosabb alkotásaként tartotta számon a kritika. Hatalmas, negyven év múltán sem igen lankadó népszerűsége mégsem ebből, s még csak nem is az első pillantásra szokványosan hazafias mondanivalójából, sokkal inkább sajátos humorából és a parádés szereposztásból eredeztethető. Lee Marvin, Donald Sutherland, John Cassavetes, Telly Savalas, Charles Bronson, George Kennedy, Ernest Borgnine és társaik ugyanis még a nem feltétlenül az árnyalt jellemábrázolásokról híres forgatókönyv ellenére is maradandót alkottak. A műfaj szerelmeseinek kötelező darab, a folytatásokat pedig bátran kerülje el mindenki. (KCS)

5. Piszkos játék (Andre De Toth, 1968)

„A háború bűnös vállalkozás, én bűnözőkkel vívom meg.” – mondja a Piszkos játék egyik tisztje.
1968-ban az angolok is elkészítették a maguk „harcba mennek a fiúk”-filmjét, igaz, erre messzire szakadt hazánkfiát, a markáns stílusú, emlékezetes B-filmekre szakosodott Tóth Endrét kérték fel – nagyon helyesen. Tóth/De Toth rendezése ugyanis túlzás nélkül tökéletesen szolgálja ezt a mozit, amelyet legegyszerűbben A piszkos tizenkettő sötétebb, szikárabb változataként lehetne leírni. Egy csapat kétes előéletű katona a zöldfülű, de határozott Michael Caine vezetésével az észak-afrikai fronton indul el megsemmisíteni egy német üzemanyagdepót. Csakhogy mint tudjuk, a háború bűnös vállalkozás, és a legnagyobb bűnözők maguk a tisztek. Tóth műve alig marad el minőségben Aldrich remeke mögött, amely a Piszkos játék feszes tempója, lepusztult képei és átható cinizmusa mellett néha barokkos stílusú, terjengős művészfilmnek tűnik. (OD)

6. The Devil’s Brigade (Andrew V. McLaglen, 1968)

A Becstelen brigantykat vezető Aldo Raine vörös rangjelzése szerint nem kisebb élcsapathoz tartozik, mint az Egyes Különleges Hadtesthez, amely szűk kétesztendős kommandó-tevékenysége alatt több kiemelkedő hőstettet vitt végbe az olasz fronton, kiérdemelve német ellenfeleitől a rettegett „Fekete Ördögök” vagy „Ördögbrigád” nevet. A Piszkos tizenkettő sikerét nem véletlenül az erről a gárdáról készült mozifilmmel lovagolta meg elsőként Hollywood: a felerészt makulátlan törzslapú kanadai katonákból, felerészt a legfegyelmezetlenebb amerikai brigantikból összeállított különleges egység eseménydús alapanyagot szolgáltatott nem csak a kiképzés szempontjából, de a filmre írt leghíresebb küldetés, a bevehetetlennek tartott La Difensa sziklaerőd kalandos (és közel 80 százalékos veszteséget számláló) elfoglalása tekintetében is. A korábban főként westerneket jegyző McLaglen első háborús filmje nem sokat vacakol a történtek hitelességével vagy a drámai karakterfestéssel: csupán toboroz magának egy kellően sokszínű törzsgárdát (nyársat nyelt kanadai tisztek, finomkodó közelharc-specialista, renitens légtornász, megtermett tanyasi tuskó), majd komikus közjátékok másfél órányi sorozatán át összekovácsolja embereit (beleértve egy olasz falu egyetlen lövés nélkül végrehajtott mókás bevételét), hogy azután a félórás finálé bravúrosan levezényelt ütközetében cafatokra lövesse őket. A Devil’s Brigade az a típusú heroizáló háborús film, amiben női szereplő épp csak mutatóba akad, és minimum ezredesi rangjelzés kell ahhoz, hogy valaki megérje a vége főcímet – de valahogy még ez az ódon konzervativizmus is jól áll neki a 60-as évek renegátjai közt. (VA)

7. Kémek a sasfészekben (Brian G. Hutton, 1968)

Brian G. Hutton II. világháborús akciómozija meghatározó pont, klasszikus a kémfilm történetében. Hála Alistear MacLean remekbeszabott forgatókönyvének, ebben az alkotásban nemcsak az ellenség, de egyetlen ember kivételével, egészen a végszóig a szövetséges oldalon álló kémek sem ismerik küldetésük pontos célját. Smith hadnagynak és hat kémtársának a bajorországi német csapatok főhadiszállására, a szigorúan őrzött Schloss Adlerbe, azaz a hírhedt Sas-kastélyba kell álcázva bejutniuk, hogy kimenekítsék George Carnaby tábornokot, a közelgő D-day egyik kulcsemberét. A misszió sikeres teljesítését a náci egyenruhába bújt szövetséges katonák, a bombabiztos terv, és két, magukat bajor frauleinnak kiadó dekoratív hölgyemény biztosítja. Bár a film A nagy szökés, a Piszkos tizenkettő és a Kelly hősei színészgárdájához képest csak két húzónévvel büszkélkedhet, ők mégis hozzák a tőlük elvárt teljesítményt: Richard Burton a titkos küldetés vezetőjeként precíz stratégának bizonyul, míg Clint Eastwood demonstrálja, hogy nemcsak ponchóban, de katonaruhában is sikerrel bünteti a rosszfiúkat. (SZD)
 

8. Five for Hell (Gianfranco Parolini, 1969)

Ha az amerikai világháborús mozikban az olaszok is mind angolul beszélnek, akkor úgy fair, hogy egy olasz filmben az amerikai katonákat is olaszok alakítsák, olaszul. Mi tagadás, kifejezetten szórakoztató látni, ahogy akasztják a hóhért. Szinte biztos, hogy a 5 per l'infernót nem paródiának szánták alkotói, de annyi sztereotípiát zsúfoltak bele, hogy majdnem az lett. Hoffmann főhadnagy, akinek missziót kell szerveznie az ellenséges vonalak mögé egy titkos német haditerv megszerzésére, igazi rágógumizó amerikai hős, akinek fő fegyvere a baseball labda, de van egy akrobata is a csoportban, ő speciel szteppeléssel múlatja a szabadidejét. A történet rendkívül feszes, nincsenek üresjáratok, van viszont ellenpólus, az elvetemült náci tisztet alakító Klaus Kinski szerepében, és akkor az igéző szemű amerikai kémről (Margaret Lee) még nem is szóltunk. Talán nem véletlen, hogy egy hasonló figura a Becstelen Brigantykban is szerepel, sőt van baseball is (ha nem is labda, de ütő), és a Five for Hellben is megszólal hangsúlyos pillanatokban a spagettiwesternes zene. A végszó pedig majdnem olyan kúl, mint Tarantino filmjében – de csak majdnem. (BS) 

9. Kelly hősei (Brian G. Hutton, 1970)

A rendezőként még jelentékeny kezdeti sikerei ellenére is csak mérsékelten aktív Hutton (pályája során összesen kilenc nagyjátékfilmet forgatott) mindössze két évvel a Kémek a sasfészekben után készítette el ezt a háborúellenes cinizmusból és szatirikus humorból építkező szajrémozit. Filmjében a II. világháború, s azon belül az európai hadszíntér kizárólag a történet díszletéül szolgál. A feletteseik által elhanyagolt, minden nélkül hátrahagyott katonák a háborús hagyományoknak megfelelően itt is hűen követik elöljáróikat: a harc ezen szakaszában már csak és kizárólag saját boldogulásuk foglalkoztatja őket. A küldetés ezúttal a napnál is világosabb: Bazi Joe és Csodabogár Franciaországban állomásozó csapatai Kelly vezetésével az ellenséges vonalak mögött található Clermontba indulnak, hogy a helyi bankban elrejtett aranykészlettel feletteseik távollétében ők is megalapozhassák végre hadsereg utáni életüket. A sikerhez a hangvétel mellett ezúttal is nagyban hozzájárult a nagyszerű szereposztás: A címszereplőt alakító Clint Eastwood és a Vaskalap hálás szerepében brillírozó Don Rickles mellett itt is Telly Savalas és Donald Sutherland jelenléte fokozza leginkább a hangulatot. Ennyi pozitív kisugárzással pedig mindenki csak jól járhat.  (KCS)

10. Vaskereszt (Sam Peckinpah, 1977)

A hetvenes évek közepére Sam Packinpah maga mögött hagyta a westernfilm műfaját, de ettől függetlenül továbbra is meglehetősen maszkulin és erőszakos zsánerekben alkotott – amik között akad azért kvázi-western is, lásd a Konvoj példáját. De a Vaskereszt nem csupán a Peckinpah-féle erőszakábrázolás okán tűnt ki korának háborús filmjei közül: hősei az orosz fronton harcoló német katonák, ráadásul – szemben például az első világháborúban játszódó Nyugaton a helyzet változatlannal vagy a mindkét oldal emberségét hangsúlyozó Éjfélre kitisztullal – még csak nem is a háború húsdarálójába keveredett fiatalok, hanem tapasztalt, öreg rókák. Peckinpah hűen továbbviszi a Kubrick-féle A dicsőség ösvényeinek keserű cinizmusát, és úgy képes közben újra elmondani a háború értelmetlenségéről és a frontvonal őrületéről szóló közhelyeket, hogy azok még ma is húsbamarkolóan hatnak. Maximillian Schell és James Coburn párharca már A szakasz hasonszőrű konfliktusát előlegezi, miközben minden egyes jelenettel távolabb kerülünk mind bármilyen dicső diadaltól, mind pedig a fejjel-a-falnak-sztorik mégiscsak felemelő tragédiáitól. (SL)

11. Becstelen brigantik (Enzo G. Castellari, 1978)

Castellari filmjét Robert Aldrich remekéhez szokták hasonlítani, nem véletlenül (mindkettőben elítéltek nyerhetnek szabadságot egy öngyilkos akció abszolválása árán, köztük egy renitens tiszt, egy rasszista szélhámos, egy fekete fenegyerek stb.), de mindenképpen célszerűbb a Becstelen brigantikat a korabeli háborús filmek élvezetes bestofjának tekintetni, ami egyben arra is magyarázatot ad, mi tette oly vonzóvá Quentin Tarantino szemében. Ezt a legjobb esetben is közepes költségvetésű „greatest hits-válogatást” Castellari kimondottan szórakoztatóan, jó tempóban, kreatív kameramunkával (sok steadycames és kézikamerás felvétel) és ügyes zoomolási technikával vezényli le. A film első felében spórol a védjegyévé vált – Peckinpah-tól csent – lassított felvételekkel, de a fináléhoz közeledve egyre gyakrabban gyönyörködhet a néző a levegőben lassú másodperceket eltöltő statiszták látványában. Ha akad a műnek bármiféle komolyabb hibája (illetve nem tekintjük annak a tényt, hogy mások munkájának igen gátlástalan átdolgozása), az csak az anyagi lehetőségek korlátozottságából következhet. (Bővebben a filmről: itt.) (OD)

12. A nagy vörös egyes (Samuel Fuller, 1980)

Samuel Fuller klasszikusának főszereplői – az Őrmester és az ő „négy lovasa” – nem járnak külön utakon, nem teljesítenek speciális küldetést, és egy gramm náci aranyat sem akarnak ellopni. Egyszerűen csak megpróbálják túlélni a II. Világháborút. Az amerikai 1. gyalogos hadosztály tagjaiként körbeturnézzák az egész háborút, Afrikában kezdenek, Szicíliában folytatják, de ott vannak a normandiai partraszállásnál is – mindig ahová vezénylik őket. A tartalékosok, akiknek egy idő után már a neveiket sem jegyzik meg, legyek módjára hullanak mellőlük, csak ők öten kerülnek ki mindig ép bőrrel a veszélyesnél veszélyesebb szituációkból, jó részt a szerencsének, és némileg annak is köszönhetően, hogy egy csapatot alkotnak. Fuller, aki a saját élményei alapján írta meg a forgatókönyvet, csattanóra kihegyezett sztori helyett csak dokumentálja főhőseinek, hol véres, hol ijesztő, hol pedig a maga abszurditásában már-már humoros kalandjait anekdotaszerűen felépített epizódokban. Az eredeti, stúdió által kiherélt, 100 perces verzió helyett a rendező halála után rekonstruált 156 perces változat ajánlott megtekintésre, még akkor is, ha akadnak benne üresjáratok is bőven, ezekért viszont a rendkívül látványos (és számos) háborús akciójelenetek kárpótolnak. (BS)

+1. Ryan közlegény megmentése (Steven Spielberg, 1998)

Némiképp kilóg e A piszkos tizenkettő-összeállítás többi darabja közül Steven Spielberg műve, amely a Schindler listájával kezdődő alkotói korszak második „nagy” műveként az amerikai erkölcs és hazafiság dicshimnusza, ellentétben jóval kritikusabb, szemét feletteseket és köztörvényes kiskatonákat felvonultató társaival. A jeles rendező a film első fél órájában nagyon meggyőzően (többek között Lewis Milestone, Sam Fuller és Sam Peckinpah vívmányait felhasználva) vázolja, hogy a háború maga a pokol, majd bő két órát szentel annak bizonyítására, hogy ez nem teljesen igaz, az amerikai katonaság vezetői és beosztotti szinten egyaránt mindent megtett azért, hogy megmentse egy sokat próbált család utolsó fiúgyermekét – ami viszont szimplán nem igaz, legalábbis ebben a formában. A Ryan közlegény hitelessége tehát finoman szólva kétes, viszont a giccsesebb jelenetektől eltekintve háborús akciófilmként abszolút megállja a helyét, sőt, ebben a műfajban a kiemelkedő darabok közé sorolható. (OD)

+2. Sivatagi cápák (David O. Russel, 1999)

Az addig többnyire vígjátékokban (Gyagyás család, Multik haza!) utazó rendező-forgatókönyvíró első komolyabb munkája az általános kritikai fanyalgás ellenére is igazán pofás – a Kelly hősei nyomvonalát sokáig szorosan követő – háborús mozi. Az öböl-háború végén játszódó történet négy, már a hazatérés utáni életre készülő amerikai katona magánháborúján át próbálja árnyalni az 1991-es, Perzsa-öböl-béli fegyveres konfliktust. Itt is a titkos helyen tárolt aranyrudak indítják be a cselekményt, csakhogy a Sivatagi cápák nem állnak meg (jobban mondva nem lépnek olajra) ott, ahol Kelly hősei, miután szembesülnek a helyiek kilátástalan helyzetével. A forma tulajdonképpen hibátlan. Szépen szűrőzött, több helyütt is szemkápráztató, lendületes felvételek, szokatlan hangeffektek és ambiciózus akciójelenetek foglalják keretbe a többnyire erősen szatirikus, olykor viszont szimplán csak patetikus tartalmat. Russel filmje, ha csak néhány lépésre is, de eltávolodik végre a jó amerikaiak – rossz arabok kétosztatúságától, s bár ennek ellenére sem kerül majd egy polcra a klasszikus háborúellenes mozgóképekkel, nincs mit szégyellni rajta. Vállalását maradéktalanul teljesíti.