Különféle fórumok szerint Quentin Tarantino e filmből készíti első „hivatalos” remake-jét, ami több szempontból is pontatlan állítás. Egyrészt az eredeti Becstelen brigantik történetéből a sok átírás után nem sok maradt az új mű végleges változatában, másrészt a plágiumban utazó férciparos / idézetrendszereket kidolgozó posztmodern zseni (ennek megítélése gusztus dolga) már első komolyabb munkájában viszonylagossá tette eredetiség, hommage, lopás, remake etc. kategóriáit.

A Who do you think you’re fooling című rövidfilmnek és egyéb felületes forrásoknak köszönhetően a Kutyaszorítóban sokak fejében Ringo Lam A tűz városa című alkotásának koppintásaként-feldolgozásaként él, pedig Tarantino legalább ugyanannyit kölcsönzött művéhez Ulu Grosbard Próbaidőjéből és Stanley Kubrick Gyilkosságából, az „apróról” (Richard Rush: Zsarufrász, Joseph Sargent: Hajsza a föld alatt stb.) nem is beszélve. A Gyilkosság persze elsősorban John Huston Aszfaltdzsungeléből táplálkozott, és a sor még folytatható, ebben az összefüggésben tehát dőreség lenne Enzo G. Castellarit, a Becstelen brigantik (Inglorious Bastards, olaszul Quel maledetto treno blindato, avagy „Az az átkozott páncélozott vonat”) rendezőjét bármiféle „eredeti alkotói” címmel megtisztelni, hiszen ha más célból és módon is, de ugyanúgy nevesebb mesterek munkáit tekintette előképnek, és ez még finom megfogalmazás.

Kérdés persze, van-e értelme az újszerűséget számonkérni egy olyan alműfajhoz tartozó alkotáson, amely kisszámú elem kombinációjára és emberöltők óta változatlan dramaturgiára épül. Akárcsak a lézengő csirkefogók összeszedését és bandává kovácsolódását a nagy balhéig és annak utójátékáig elmesélő heist-caper film (avagy „így ugyanolyan” a Rififi a férfiak között és az Ocean’s-sorozat), a western vagy háborús film külsőségeit magára öltő „kollektív akciófilm” sem változott sokat érdemben A piszkos tizenkettő óta.

Ami ugye A hét mesterlövészt helyezte II. világháborús közegbe.

Amely viszont A hét szamuráj remake-je.

Amihez ellenben az amerikai westerneket használta fel Kuroszava…

Castellari filmjét Robert Aldrich remekéhez szokták hasonlítani, nem véletlenül (mindkettőben elítéltek nyerhetnek szabadságot egy öngyilkos akció abszolválása árán, köztük egy renitens tiszt, egy rasszista szélhámos, egy fekete fenegyerek stb.), de mindenképpen célszerűbb a Becstelen brigantikat a korabeli háborús filmek élvezetes bestofjának tekintetni, ami egyben arra is magyarázatot ad, mi tette oly vonzóvá QT szemében.

Castellarit gyakran nevezik az „olasz Sam Peckinpah”-nak, amely megtisztelő volta mellett jelzésértékű is: biztosan nem véletlen, hogy nem A vad banda alkotóját emlegetik „amerikai Castellariként”. A golyózáporokban, robbantásokban és lassításokban sok örömet lelő talján direktor a szamurájok/mesterlövészek bemutatására hajazó gyors bevezető után a Vaskereszt light-verzióját vezeti elő, sűrűn kikacsintva mestereire (az említetten kívül elsősorban Sergio Leone neve ugrik be) és olyan mozikra, mint a Kelly hősei (amely egyébként maga is turmix, a már említett caper alműfaj és A piszkos tizenkettő arányos elegye). Középtájt egyre erősebb lesz Aldrich hatása, majd a Kémek a sasfészekben ihlette betét után a mozi bepöfög a vonatos-háborús alműfaj állomására (jelesebb darabok: John Frankenheimer: A vonat, Mark Robson: Az elrabolt expresszvonat), nem feledkezve meg A nagy szökés motorozásának megidézéséről sem.

Ezt a legjobb esetben is közepes költségvetésű „greatest hits-válogatást” Castellari kimondottan szórakoztatóan, jó tempóban, kreatív kameramunkával (sok steadycames és kézikamerás felvétel) és ügyes zoomolási technikával vezényli le. A film első felében spórol a védjegyévé vált – Peckinpah-tól csent – lassított felvételekkel, de a fináléhoz közeledve egyre gyakrabban gyönyörködhet a néző a levegőben lassú másodperceket eltöltő statiszták látványában. Ha akad a műnek bármiféle komolyabb hibája (illetve nem tekintjük annak a tényt, hogy mások munkájának igen gátlástalan átdolgozása), az csak az anyagi lehetőségek korlátozottságából következhet. A robbanóanyag, a jó pirotechnikus, a hiteles makett és az ügyes kaszkadőr pénzbe kerül, a felvételek megismétlése különösen, és mivel spórolni kellett a lírával, némi jóakarattal kell lennünk a nem túl hihető, nem feltétlenül tökéletes, de összességében tehetségesen és felkészülten levezényelt akciószekvenciák iránt. (A mesébe hajló menekülésekért és néha kicsit túl macsó lövöldözésekért némileg kárpótol, hogy Fred Williamson maga adja elő a nyaktörő mutatványok jó részét.)

A színészgárda nem ér fel a nagy elődökhöz (sem mennyiségben, sem minőségben), panaszra mégsem lehet okunk. A sportolóból B-kategóriás ikonná lett Williamson kellemes blaxploitation-jelleget kölcsönöz a mozinak (az újravágott változatban egyenesen ő a főszereplő!), a svéd-amerikai Bo Svenson stabilan hozza a Reismann őrnagy-alteregót, az olasz-német koprodukciók sztárja, Raimund Harmstorf meggyőző a „jó náci” szerepében, a Michael Pergolani alakította tolvaj-bohóc talján humorral fűszerezi a jeleneteket, Peter Hooten kellően pofátlan a Cassavetes-féle Franco kópiájaként, és Ian Bannen is elfogadható pótléka Ernest Borgnine-nak. Igazi exploitation munkához méltón nem maradhat el a szex sem (az anyaszült meztelenül géppisztolyozó SS nimfa látványa meglehetősen hatásos), sőt, egy mellékszálon még a szerelem is felüti az ő rusnya fejét. A direkt komolytalan megközelítéshez némiképp nehezen passzol a rendre visszatérő erkölcsi maszlag (az elődök ennek tálalásában is ügyesebbek voltak), de mivel minden egyéb szempontból nagyon tehetségesen jár a közönség kedvében a produkció, ebből sem érdemes ügyet csinálni.

Feldolgozni többnyire olyan művet érdemes, amely érdekes és értékes ugyan, de nem remekmű, és az idő múlásával nem nemesedett megkerülhetetlen klasszikussá. Enzo G. Castellarinak nem állt szándékában megreformálni a háborús akciófilm műfaját, a vállalását azonban bőven teljesítette: hozott anyagból ugyan, de kimondottan szórakoztató, maradandó grindhouse mozit rakott le az asztalra. Hogy az olasz mű amerikai forgalmazási címével és tartalmi elemeivel játszó, nagy dobásnak szánt amerikai versenytárs (Inglourious Basterds) utoléri-e a Ponyvaregény színvonalát, kérdéses, ám ha éppen csak annyira kellemes élmény lesz megtekinteni egy fáradt délutánon, mint jeles elődjét, már érdemes volt leforgatni.