A pusztuló vidékek lélekölő kilátástalansága fontos visszatérő motívuma az amerikai irodalomnak. A színész-drámaíró Tracy Letts legsikeresebb darabjaiban a sivár, elfojtásoktól terhes környezet tapinthatóvá válik: az olcsó motelek és bárok, isten háta mögötti lakóhelyek önálló életre kelve kísértik a figurákat és szinte észrevétlenül terelik őket saját szakadékaik felé. Letts munkáiban az emberi kapcsolatok eltorzulnak, a diszfunkcionális családok generációkon keresztül szívják magukba a mérget. Az öröklött átok megtörése lehetetlennek tűnik, szánalmas jellemhibáik és önző gyarlóságaik sorsszerűen sújtják a karaktereket. Menekülési kísérleteik kicsinyesek, a helyzetük alapvetően mégis tragikus, a morbid, cinikus humor így sötét drámaisággal keveredik. Az itthon is bemutatott (és mind a mai napig játszott) Augusztus Oklahomában Letts eddigi legnagyobb (Pulitzer-díjas) színházi slágere és az író harmadik olyan műve, melyből forgatókönyvet készített.

A 2008-as darab inspirációs forrásai nyilvánvalóak, különösen akkor, ha áttanulmányozzuk a színészként is elismert Letts eddigi színpadi szerepeit. A családfő temetésére összesereglett család a fullasztó forróságtól és egymás jelenlététől szenved: a három nővér feszült drámája a Macska a forró bádogtetőn és a Nem félünk a farkastól klausztrofób családi robbanásai között fekszik, valahol félúton. Erőszakos, manipulatív anya, abnormális szülő-gyerek viszonyok, elrontott életek és súlyos szembenézések: Tennessee Williams fülledt atmoszférája Csehov finom iróniájával találkozik. Az egyhangú, kopár oklahomai síkságon semmi nem történik, az itt élők alkohollal, gyógyszerekkel és könnyű drogokkal teszik elviselhetővé az életet, miközben önmagukat és egymást marják. Az indián szolgálólány csendes rezignáltsággal figyeli, hogy a családtagok képtelenek szembenézni a kíméletlen valósággal.

Korábbi forgatókönyveivel ellentétben Letts hétköznapibb figurákkal és hagyományosabb dramaturgiával dolgozik: a történéseket térben és időben összesűríti, a mellékszereplőket egy-egy fordulatra hegyezi ki. Ami azonban kifogástalanul működik a színpadon, az nem feltétlenül hatásos a vásznon is. A bogárűző paranoia-horrorjából és a Gyilkos Joe bizarr bűnkomédiájából William Friedkin forgatott stílusos (és kissé alulértékelt) műveket, filmszerűvé lényegítve át a színházi alapanyagokat. Az Augusztus Oklahomában családi drámáját az eddig elsősorban a televízió számára dolgozó John Wells komolyabb rendezői invenciók nélkül állította kamera elé. A passzívabb adaptációs hozzáállás nemcsak a mű gyenge pontjait emeli ki, de Wells kezei között egy erősen teátrális, mesterkélt mozi születik.

Az egyhangú táj, a börtönszerű családi ház ábrázolása tetszetős, a hosszan kanyargó párbeszédek és a meghökkentőnek szánt fordulatok azonban kimódoltnak tűnnek. A darab maró humora sokszor teljesen háttérbe szorul, a figurák viszontagságai, a játékidő előrehaladtával előbukkanó, melodramatikusabb titkok erőltetett komolysága visszafelé sül el. A minőség a szereposztás miatt múlja csak felül az igényesebb tévéfilmek átlagát: bár a neves színészek alakításai néhol kissé ellentmondásosak, a kialakuló összhang a mű legjobb pillanataiban képes magával ragadni a nézőt.

Az Augusztus Oklahomában új szintre emeli a kínos családi vacsora fogalmát. Chris Cooper feleségéhez intézett monológja az egyik legütősebben megfogalmazott párkapcsolati ultimátum, ami filmen valaha elhangzott, Benedict Cumberbatch a szerencsétlenné nevelt unokaöccs bőrében pedig egy pillanat alatt képes megvillanni. Margo Martindale röfögő nagynénije telitalálat, Juliette Lewis és Dermot Mulroney kettőse imádnivalóan ordenáré. Julia Roberts imponálóan visszafogott a kulcsfontosságú szerepben, a figurából mégis mintha hiányozna az a fajta jótékony önirónia, ami a többieknél többé-kevésbé tetten érhető. Az anyát életre keltő Meryl Streep nem hibázik, ám ez most itt igazi örömjáték, tőle láttuk már sokkal finomabb, árnyaltabb alakításokat.

Letts és Wells mintha kizárólag azért hozta volna tető alá a filmet, hogy kellő terepet biztosítson a színészi játék számára (ami Letts esetében akár igazolható vállalás). A sztárok valóban brillíroznak, mégsem tűnik egyértelműnek, beszélhetünk-e fantasztikus színészi teljesítményekről olyan esetben, mikor az alakítások nem magát a történetet szolgálják, hanem önálló életre kelnek és kilógnak a műből. Az Augusztus Oklahomában kínzó ellentmondása, hogy bár a színészekre figyelünk, az átlényegülésük mégis tét néküli. A családi dráma nem működik, az átütő hatás elmarad.