Margin Call – amerikai, 2011. Rendezte és írta: J. C. Chandor. Kép: Frank G. DeMarco. Zene: Nathan Larson. Szereplők: Kevin Spacey (Sam Rogers), Paul Bettany (Will Emerson), Jeremy Irons (John Tuld), Zachary Quinto (Peter Sullivan), Demi Moore (Sarah Robertson). 107 perc.
Vetítik: m1 - 21:30

A XXI. század gazdasági válságait a gyöngyvásznon érzékletesen visszaadni szinte lehetetlen. A mai pénzügyi rendszer a felszínen nem sokkal több, mint monitorokon villódzó számsorok és grafikonok kusza halmaza, ahol egy aprócska mutatószám megváltozásával egész vagyonok tűnhetnek el, akár tizedmásodpercek alatt. Manapság már nincsenek ablakon kiugró könyvelők, se szívinfarktussal összecsukló tőzsdei alkuszok, ahogyan a nagy egyéniségek, a Gordon Gekkók ideje is lejárt. Ma a legfontosabb bankok, brókercégek és befektetési társaságok steril és személytelen multikká nőttek, ahol névtelen alkalmazottak szürke hadserege standardizált módszerek, és előzetesen jóváhagyott kockázati modellek segítségével dönt a pénz (és így áttételesen az átlagemberek) sorsáról. Egy ilyen környezetben a látványos drámák sem működőképesek, a hideg kalkulációk, az erős virtualizáció, illetve a sajátos belső logika mentén létrejött szituációk azonban remek alapanyagot jelenthetnek olyan történetekhez, amelyek az érintettek vészesen elszigetelődő világát kívánják a közönség elé tárni. Az elsőfilmes író-rendező, J.C. Chandor remek érzékkel vázolja fel ezt a kimért és merev, de annál izgalmasabb légkört. Nem kezd kapitalizmus-ellenes szólamokba, és még a pénzügyi összeomlást kirobbantó cégvezetőket sem ítéli el: egész egyszerűen azokra a szinte banális folyamatokra koncentrál, melyek elkerülhetetlenül válság kialakulásához vezetnek. 

A Krízispont legnagyobb erénye így elsősorban az, hogy sikeresen adja vissza a pénzügyi világ beteges belterjességét, illetve sikerül érzékeltetnie azt az egyre félelmetesebb távolságot is, amely a cégek, illetve a hétköznapi valóság között létrejött. Az érintettek igazi tragédiája azonban mégis az, hogy a tudtán kívül itt lényegében mindenki kényszerpályán mozog. A teljes képet sem a befektető, sem a beosztott, sem a döntéshozó nem láthatja át, így a különböző reakciók már egyáltalán nem tudják befolyásolni a rendszer kíméletlen logikáját. Chandor látlelete azért annyira drámai, mert minden eddigi filmes próbálkozásnál közelebb jut a pénzügyi szektor ijesztő törvényszerűségeihez.

A Krízispont nem könnyű film, hiszen a direktor átveszi az amerikai üzleti szlenget, és magyarázat nélkül használ olyan fogalmakat, mint a swap, vagy az adósságfedezetű kötelezettségek. Chandor merész alkotó, hiszen a könnyebb érthetőség kedvéért sem áldozza fel a hiteles környezetrajzot, és bár sokat egyszerűsít a folyamat bemutatásán, mégis valós események alapján dolgozik. Története az amerikai jelzáloghitel-válság egyik kulcsmozzanatát, a Lehman Brothers 2008-as csődjét szimulálja: a tőzsdei buborék kipukkanását a vállalati thriller műfaji keretei között próbálja minél pontosabban lemodellezni. A forgatókönyv szerint egy alkalmazott hibát talál a cég eljárásában, majd ez az információ egyre feljebb jut, így Chandor a 24 órát felölelő eseményekbe a legalsó beosztottaktól egészen az igazgatóig minden fontosabb szereplőt bevon, de mégsem a konkrétumok, sokkal inkább a különböző hierarchikus szintek döntési mechanizmusai érdeklik. A film így komolyabb közgazdaságtani ismeretek nélkül is élvezhető, hiszen rendező kizárólag arra kíváncsi, miként értelmezik a történteket az érintettek, illetve a kapott információk milyen akciókat, illetve reakciókat váltanak ki belőlük. A Krízispont így felrajzolja a szervezeti hierarchia rémisztő arcát, és megmutatja az alapvetően racionálisnak gondolt pénzügyek irracionalitását is - elsősorban mégis a fontosabb szereplők érzelmeit, dilemmáit boncolgatja. Mivel mindent a figurák eltérő nézőpontjaiból vizsgál, már néhány ecsetvonással is működőképes karakterek jönnek létre. A sztár-színészeknek (Spacey, Irons, Bettany, Tucci) tehát nincs nehéz dolguk, és a legapróbb szerepekben is könnyedén brillírozhatnak.

Chandor talán éppen azért lehet ennyire hű krónikása a kívülállók számára ismeretlen világnak, mert első kézből kaphatott segítséget a film elkészítéséhez: apja 30 éven keresztül állt a Merrill Lynch alkalmazásában (de a válság után végleg otthagyta a pénzügyi szektort). Bár a rendező személyesen érintett a témában, a legkevésbé sem elfogult a figuráival. Inkább tisztes távolságból, már-már tudományos alapossággal analizálja őket: a thriller-szálat egyszerű ürügyként használja, és nem a konkrét válság, nem a konkrét történések érdeklik - sokkal inkább a kialakuló emberi dilemmák, a szervezet diktálta lépéskényszer, a beszűkült döntési lehetőségek kötik le a figyelmét. Éppen ezért fektet olyan sok energiát a szereplőket körülvevő atmoszféra hangsúlyos bemutatására is: a fagyos neonfények, a villódzó monitorok, a csillogó fém- és üvegfelületek szinte megszemélyesítik a nagyvállalat embertelen sterilitását. A film szereplői azt hiszik, ők irányítanak és döntenek, valójában azonban már nincs befolyásuk az eseményekre, sőt, tulajdonképp nem is menekülhetnek ebből a fura, önálló hatalommal bíró világból. A Krízispont legfontosabb szereplője így az a mindenütt megjelenő üvegfal, amely hermetikusan elzárja a szereplőket - nemcsak egymástól, de a külvilágtól is.